„A hídépítő” nem csupán egy történelmi regény, sokkal inkább egy több évszázadon átívelő emberi tükör, amelyben a múlt és a jelen, a hit és a vágy, a történelem és a szerelem fonódik össze egyetlen, időtlen történetté.
A könyv első pillanata, Janó és a kútnál vizet emelő lány találkozása, máris megalapozza azt a különös, mágikus realizmust, amely az egész művet áthatja. Ez az apró jelenet – egy szekér megállása, egy pillantásnyi csend, a víz tükrében megvillanó tekintet – mintha nemcsak két ember, hanem két világ találkozása lenne. Egyetlen pillantás, egy röpke mozdulat, és az olvasó is belemerül ebbe a világba: a múltba, amely egyszerre ismerős és titokzatos. A szerző nem pusztán elmesél egy történetet, hanem megteremti annak lelkét, azt a finom, szinte láthatatlan rezgést, amely összeköti az embert a tájjal, a múlttal és a saját gyökereivel.
A regény legnagyobb ereje abban rejlik, hogy a történelem nem háttér, hanem élő, lélegző közeg. Itt a múlt nem statikus díszlet, hanem cselekvő, alakító erő, amely formálja a szereplők döntéseit, álmait, szerelmeit és veszteségeit. A háromszáz évet felölelő narratíva nem évszámokat sorol, hanem embereket mutat be: a reményt keresőket, akik új földön próbálnak gyökeret verni; az újrakezdőket, akik a múlt romjai közül próbálják felépíteni jövőjüket; és a hitből élőket, akik minden viszontagság ellenére hisznek abban, hogy az emberi méltóság és szeretet túléli a történelem viharait.
A tót telepesek érkezése, a város születése, és a családi sorsok generációról generációra való áthagyományozódása mind-mind olyan rétege a történetnek, amelyben az olvasó felismerheti saját történelmi és érzelmi örökségét. A regény így válik egy nemzet, egy közösség és egy család párhuzamos fejlődéstörténetévé, miközben soha nem feledkezik meg az egyénről, az emberről, aki álmodik, szenved, szeret és továbbad valamit abból, amit megélt.
A könyv nyelvezete lírai, mégis földközeli. A mondatokban ott zsong a táj illata, a napsütötte por melege, a föld szaga és a víz csillogása. A próza ritmusa lassú és áradó, mint egy régi népdalé, amelyet generációk óta dúdolnak a földeken dolgozók. A hídépítés szimbolikája végigkíséri a művet: a híd nemcsak a város épülésének jelképe, hanem az emberi kapcsolódás, a múlt és jelen, élet és halál, hit és kétség között húzódó láthatatlan köteléké is. A regény így nemcsak történeteket mesél, hanem hidakat épít, időn, téren és emberi szíveken át.
Ez a könyv lassú olvasásra hív. Nem fogyasztani kell, hanem megérkezni hozzá. Mert ez a történelmi regény nemcsak emberek között épít hidat, hanem az olvasó és saját múltja között is.
Ha szereted azokat a történeteket, amelyekben a történelem nem száraz adat, hanem érzés, ha vonz az emberi sorsokból kibontakozó hit, és ha megérint, amikor egy író a mindennapi pillanatokból örökkévalóságot teremt, akkor ez a könyv neked való könyv.
Ajánlom mindazoknak, akik hisznek abban, hogy a múlt nem lezárt fejezet, hanem híd, amelyen át mi magunk is átléphetünk.
Kedvenc idézetem a könyvből:
– Tudod, vannak dolgok, amiket sürgetünk, és olyanok is, amikről lemaradunk. De amit a kettő között teszel, na, arra állsz igazán készen.
A hídépítő
Jaffa Kiadó
2025
Kartonált
397
