Könyvkritika

A könyv címe és borítója alapján nem gondoltam volna, hogy ennyire jó lesz a következő könyv. Nem épp hétköznapi a témája, komoly a hangneme, és mély emberi érzelmeket dolgoz fel.

A „Törött szárnyú angyalok” egy visszatekintés a múltba, fájdalmas és embert próbáló visszaemlékezése három lánytestvérnek.

A három, Indiából Amerikába kivándorolt, lánytestvér hazatér, hogy apjuk mellett legyen, egy őt ért váratlan nehézség után. A három lány nem is lehetne különbözőbb, mindannyiuk életében ott van az otthonról való elmenekülés nyoma.

A történet az indiai család beilleszkedését, a családon belüli erőszakot és elnyomást dolgozza fel.

Szónijá fotósként, Trisá feleségként, Marin pedig üzletasszonyként próbál elmenekülni a gyermekkor fájdalmas és sötét emlékei elől. Édesanyjuk hallgatása és visszavonulása csak még jobban fokozza, a sötét csendben megbújó fájdalmat és szenvedést.

Anya és három lánya, négy nő, akik különböző módon próbálnak megbirkózni a múlt sérelmeivel, miközben egyre több múltbéli emlék kerül napvilágra. Mindeközben az édesapa mindvégig élet és halál között lebeg, felesége és lányai pedig, hol az életéért, hol a haláláért esedeznek.

Négy női sorsot ismerhetünk meg a regényben, akik mindannyian magukkal cipelik a múlt fájdalmas emlékeit. Ők azok, akik a családfő prioritása alatt, elnyomva és testileg-lelkileg megalázva próbálnak boldogulni egy idegen országban. Egy darabig tűrnek és elszenvedik a családfő brutalitását és autoritását, de végül saját kezük irányításába veszik sorsukat, szembe menve az indiai és családi hagyományokkal.

Tömény a könyv tartalma, erős érzelmeket és indulatokat válthat ki az olvasóból. A legtragikusabb benne az, hogy szerintem ilyen történetek nem csak fikcióban, hanem a valóságban is léteznek. Szerintem nagyon jóra sikeredett a könyv, elgondolkodtató, érzelmes és tanulságos.

A regény középpontjában álló apa-lánya(i) kapcsolat nehezen emészthető meg, nagyon sok a benne rejlő sérelem, fájdalom és keserűség. És ott van az anya szerepe, aki úgy tűnik, hogy férje és lányai között vívódik. Több kapcsolat feltárása is hangsúlyt kap a regényben: apa-gyermek, nő-férfi, testvér-testvér, illetve nő-nő közötti viszonyok, amelyek nagyon összetettek és érdekfeszítőek. Ezeket a, amúgy is bonyolult kapcsolatokat, csak még jobban nehezíti, a hagyományokkal teli indiai kultúra integrációja egy teljesen más világba.

Belőlem mindenképp katarzis élményt váltott ki a könyv olvasása. Nem is pont a regény tartalma és cselekménye miatt, hanem az elolvasása utáni napokban rám gyakorolt és kiváltott érzelmek miatt.

Nagyon erős a mondanivalója, miszerint a menekülés vagy a szőnyeg alá valós seprés, sosem jelentenek igazi megoldást. A családon belüli fizikai és lelki terror semmilyen körülmények között sem elfogadható, az áldozatok nem hibáztathatóak.

Kedvenc idézetem a könyvből:

… a mát nem a tegnap határozza meg, és holnap valóban új nap lesz.

Nagy Vekerdy Tamás rajongó vagyok. Szülőként nagyon sokat tanultam és fejlődtem Vekerdy könyvei által. Ez már a harmadik könyv, amit tőle olvasok. Az „Érzelmi biztonság” és a „Jól szeretni” után, már tudtam, hogy mire számíthatok, mégis nekem a „Belső szabadság” lett a kedvencem.

Sok ismerős gondolatra találtam benne, amit már az előző könyvekben is olvastam, de Vekerdy nekem mindig tud valami újat mondani gyereknevelés témában. Az előző két könyv borítóján fellelhető macikat, most egy oroszlán váltotta fel, ami szerintem nagyon jó választásnak bizonyult, ez is csak még jobban alátámasztja azt az erőt, ami a belső szabadságban rejlik.

Minden ember vágyik a szabadságra. A szabadság utáni vágy sosem volt annyira égető és aktuális, mint a mai digitalizáló és robotizáló világban. Mindannyian kergetjük a szabadságot, csak sokszor hiányzik a hozzá szükséges eszköztárunk. A szabadság korlátozása már kisgyerekkorban megkezdődik, mikor, az egyre több szorongó, görcsölő „helikopterszülő”, gyereke minden lépését szabályozza. Ezt csak fokozza a közoktatás, mikor a gyerekeknek már alig van szabadidejük, minden napjuk tele van programokkal és határidőkkel. De akkor hogyan találjuk meg a belső szabadságot? Hogyan neveljünk szabad gyereket? Hogyan legyünk elég jő szülők?

Az alap már a magzati korban megkezdődik. Vekerdy szerint nem is létezik gyereknevelés, csupán gyerekkel, családdal való együttélés. Az a hitelesség, őszinteség, egyenesség, örömteli létezés, amit szülőként átélünk, azt biztosítja a gyerek érzelmi biztonságát. A gyereket nem irányítani, szabályozni vagy korlátozni kell, hanem terelni és jó példával járni előtte.

Belső szabadságra csak az a szülő tud nevelni, aki saját maga is szabad. Szabadok csak úgy lehetünk, ha nem görcsölünk be a jót akaró „tanításoktól”, ha nem leszünk a technika áldozatai, ha nem korlátozzuk gyerekeinket értelmetlen kütyükkel, hanem teret és időt adunk a szabad játéknak, az érzelmek megélésének és a világ felfedezésének.

A Biblia tanításai szerint „Az igazság szabaddá tesz”. (János 8:32). Csakhogy a mai rohanó, türelmetlen és túlgondolt világunk nem ad teret a lassításnak, a dolgok megélésének, a dolgokban való elmélyülésnek. Gyereket nem lehet könyvekből nevelni, ahogy hiteles példa nélkül sem lehet megállni a gyerek előtt. Minden gyerek abból tanul, amit lát és hall. A gyereknevelés nem az óvodában vagy iskolában kezdődik el, hanem az otthoni családkörben. Ebben az agresszív és egocentrikus világban, csak úgy tudunk szabad gyerekeket nevelni, ha mi szülők is megéljük a belső szabadságot. Ez azt jelenti, hogy a digitális képernyők helyett könyveket választunk, a tévé háttérzaja helyett történeteket mesélünk, a sok szervezett program helyett a szabad mozgást helyezzük előtérbe. Ha sikerül mindezt hitelesen megélnünk, akkor már senki sem veheti el tőlünk a belső szabadságunkat. Akkor elég jó szülők leszünk, és elég jó gyerekeket fogunk nevelni.

Kedvenc idézetem a könyvből:

…a nevelés megelőzi az oktatást.

Nagyon szeretem a bűnügyi krimiket, a következő könyv is ebbe a kategóriába sorolható. Eléggé ijesztő és félemetes a könyv borítója, már ebből is sejteni lehet, hogy nem egy vidám történetről szól a regény.

Marc Pastor, a „Barcelona árnyai” szerzője maga is egy elismert bűnügyi szakértő, aki egy igaz történet alapján írta meg könyvét. Rejtélyes regénye egy olyan sorozatgyilkos kilétét mutatja be, aki a mai napig is felkelti a közvélemény érdeklődését.

A történet az 1910-es évekbe kalauzol el, ahol Barcelona nem csak csillogó és fényűző oldalát ismerhetjük meg, hanem a szenny és bűn sötét oldalát is. Barcelona, a katalán főváros utcáin, rémes tettek tartják rettegésben a város lakóit. Ártatlan gyerekek tűnnek el nyomtalanul, mintha valami sötét árny vonzaná be őket. A rendőrség nem jut sokra az elveszett gyerekek nyomozása során, Moisés Corco felügyelő azonban eltökéli, hogy kideríti a gyilkost. Barcelona legvisszataszítóbb nyomornegyedeibe, kaszinóiba és bordélyaiba vezet nyomozása, míg végül is egészen váratlan és megdöbbentő valóságra bukkan.

Kicsit lassan és vontatottan indul be a történet, néhol nehéz lépést tartani a narrációval és a szereplőkkel. Én magam is valamivel többet vártam el a regénytől, főleg úgy, hogy egy megtörtént esemény alapján íródott. Nem igazán találtam meg benne a tipikus fordulatos krimi jeleneteket, kicsit túl laposra sikeredett.

Barcelona leírása, a sötét sikátorok, a koszos utcák és a gyomorforgató kanálisok javítottak valamit a regény hangulatán, ugyanis ezek nagyon élethűre sikerültek. A sötét rejtelmesség, a sejtelmes hangulat és a többértelmű titokzatosság, hozzátettek valamit a krimi hangulatához. A krimi szál nem annyira izgalmas, de az, hogy ki is az valójában, aki elmeséli ezt az egész szörnyűséget, na a zmár eléggé ötletes és érdekes, bár azért ez sem egyedi megoldás.

Az is lehet, hogy azért volt számomra nehéz megbarátkozni a regénnyel, mivel a spanyol irodalom és történelem nem igazán ismert számomra, ezért kicsit a sötétben tapogatóztam.

Egyedül a felügyelő karaktere tetszett, aki nagy profizmussal és karakán határozottsággal oldja meg a bűnügyi esetet. Szarkazmusa és humorérzéke miatt külön pont jár, amivel sikerült kicsit oldani a történet feszültségén.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Moisés Corvo olyan, mint egy kutya: senki sem pisilhet a területére. És ha ez azt jelenti, hogy húgyszaggal kell beterítenie az egész kerületet, az sem jelent számára problémát.

Emma Donoghue könyvei közül, az „Érzékek tánca” volt az a könyv, ami talán a legkevésbé tetszett. A regény alaptörténetét egy gyilkosság adja, melynek felderítése kudarcba fulladt. Az 1870-es évek San Franciscojában lelőnek egy fiatal nőt, de gyilkosát nem sikerül elfogni.

Eme gyilkossági esetnek két fiatal női főszereplője van. Blanche, a francia bártáncosnő, aki összebarátkozik az ugyancsak francia bevándorló fékezhetetlen és független Jennyvel. Blanchet megbabonázza Jenny szabadságvágya és kalandossága, ezért otthagyja szeretőjét. A két nő barátsága hamar véget ér, mikor is egyik este Jennyt az ablakon keresztül valaki lelövi. Hűséges barátnője elszántan próbálja a gyilkos ki voltát felderíteni, de nehézségekbe ütközik. Volt szeretője mindentől megfosztja, még a gyermekét is elrabolja tőle, így Blanche teljesen magára marad. Blanche kétségbeesetten küzd elrabolt gyermekéért, de közben egyre több fényt derít barátnője sötét múltjára.

Ebben a környezetben, San Francisco mámoros, betegségekkel és mocsokkal teli településén próbál Blanche, egy egyedülálló nő boldogulni és kiemelkedni a nyomorból.

Én kifejezetten nehéz és nyomasztó olvasmánynak tartottam a regényt. Egyáltalán nem volt könnyű végig követni Blanche és Jenny furcsa kapcsolatát. Sok benne a bűnözés, erőszak, nyomor és kiszolgáltatottság. Maga a regény alapötlete tetszett, de a sok leírás miatt nem sikerült lekötnie figyelmemet. Nagyon részletesen van ecsetelve az 1800-as évek kora, tele negatív képekkel és nyomorral.

Unalmasnak és érthetetlennek tartottam nagyon sok részt, végig szenvedtem vele. Csak azért olvastam végig mert Emma Donoghue írta, akinek a stílusa valamiért, előző könyveiben, megfogott. Ez a történet nekem túl komor volt, néhol kicsit kaotikus és egyáltalán nem volt egy izgalmas olvasmány.

Annak ellenére, hogy egy megtörtént eset lett feldolgozva, írói fantáziával és fikcióval, nekem mégis túl lassúnak és vontatottnak tűnt az egész könyv.

Történelmi krimiként megállja a helyét, de túl sok benne az erotikus és szexuális töltetű magatartás.

Az egyetlen dolog ami tetszett a regényben: a fejlődő és változó amerikai város erős kontrasztban álló képe, az emberi megrögzött szabályokkal. Hiába alakul át a világ, ha az emberek nem tudnak lépést tartani, a bűn, a nyomor és a mocsok csak egyre lejjebb húzza őket. Nagyon távol állt tőlem a kurtizánok és táncosnők világa, nyers és vulgáris ez a világ, amit a szerző könyvében ábrázol. Nem csak a bűnös és szennyezett városról fest egy élethű korképet, hanem betekintést nyújt a bevándorlók kiszolgáltatott életébe is.

Kedvenc idézetem a könyvből:

– Mindenkinek van egy másik énje, amit senki se lát.

„Az azúr bicikli” egy felfrissítő, üdítő hatású, könnyed olvasmány. Kitűnő nyári olvasmány, nem túl bonyolult cselekménnyel, de annál bájosabb szereplőkkel.

Nagyon lányos a könyv borítója, és még ha néhol kicsit már túl romantikus is az egész történet, mégis magával ragadó. Imádom az azúr színt, a tengerre és a nyaralásra emlékeztet, ezért is élveztem annyira ezt a könyvet.

Hat különböző ember egy napját mutatja be Leitner Lili. A cselekmény reggel indul és estére már mindegyikük élete teljesen megváltozik. A hat különböző ember élete egymást keresztezi, hatással vannak egymásra és befolyásolják egymás életének alakulását.

Annyira szerethetőek és bájosak a regény szereplői, hogy az olvasó akarva akaratlanul is átéli sorsukat és el kezd szimpatizálni velük.

Az egynapos cselekmény Oxford csodás központjában játszódik le, ahol ez a hat ember sorsa kereszteződik. Gabriel, épp étterme megnyitására készül, mikor is úgy tűnik, hogy váratlan események sorozatának köszönhetően régi álma kudarca van ítélve. Hania, egy fiatal tizennyolc éves szerelem csalódott lengyel lány, aki épp aznap érkezik az egyetemi városba, hogy itt új életet kezdjen. Maya, fiatal egyedülálló kismama, aki szintén aznap arra kényszerül, hogy világra hozza gyermekét. Az ő élete kereszteződik, a rideg és gazdag Williamével, akinek addigi világ- és élet nézete szintén a feje tetejére áll. Faith, William nőre, épp haldokló édesanyja mellett küszködik a depresszióval és gyásszal. Nina, Faith barátnője, fiatal pályakezdő színésznőként próbál utat törni magának a színészet világában. Mindannyiuk életében közös az azúr bicikli, ami különleges jelentőséggel bír. Hat ember életében különböző szimbolikával és jelentőséggel jelenik meg az azúr bicikli. Az azúr bicikli szimbolizálja számukra a szeretetet, a barátságot, az életigenlést és a reménységet. Az a bizonyos azúr bicikli mindannyiuk életét elvezeti valahova. Van úgy, hogy a bicikli gyorsabban halad, máskor lelassulva meg-megáll, sokszor mások irányítják, néha pedig csak halad előre egy kiszámíthatatlan cél felé. De mindig mozgásban van, haladásban egy újabb életcél és életszakasz felé.

Kevésnek tűnhet az egy nap, ahhoz, hogy teljesen megismerjük hat ember életét, de így is sikerül kialakítani róluk egy átfogó képet.

Néhány szereplőről, én szívesen olvastam volna még, kíváncsi lettem volna, hogyan alakul az életük. A legjobban az oxfordi környezet leírása tetszett, teljesen beleéltem magam, és megszerettem az azúr biciklit.

Kedvenc idézetem a könyvből:

– Gyűlölöm a tehetetlenséget, azt pedig még jobban, ha valaki csak azért nem küzd, hogy elkerülje a kudarcot.

Kevés olyan könyvet olvasok, amit mások ajánlanak, mert ilyenkor nem én választom ki a szerzőt vagy a műfajt. De azért próbálom tágítani olvasási körömet és mindig újabb olvasási élményekre vágyom.

Teal Swan, számomra mindeddig ismeretlen volt, annak ellenére, hogy önismereti könyvei már az egész világot bejárták.

Nagyon megfogott a könyv címe „Hajnal előtti árnyak”, számomra már maga ez a három szó pozitivitást, új kezdetet és reményt sugall.

Teal könyve az önismereti, önfejlesztő, önsegítő ezoterikus műfajba sorolható, ugyanakkor szerintem akár memoárként is megállja a helyét.

Nagyon őszinte, sokkoló és részletes stílusban adja vissza a szerző mindazt a borzalmat, a sok testi, lelki és szellemi bántalmazást, amit tizenhárom éven keresztül átélt.

A könyve első része Teal gyerek- és tinédzser korát részletezi, nagyon sok brutalitással, erőszakkal és bántalmazással. Hat éves korától egészen tizenkilenc éves koráig, egy szekta kegyetlen rítusainak volt kitéve, aki kihasználta őt fizikailag és lelkileg. Tizenkilenc évesen sikerült elmenekülnie és akkor döntött úgy, hogy a halál helyett az életet választja.

Innen folytatódik a könyv második része, ami Teal gyógyulásának különböző szakaszait ecseteli. Ezek a részek gyakorlatias útmutatókat és praktikákat nyújtanak a testi-lelki gyógyulás útján. A gyakorlatok praktikusak és kézzel foghatóak, egy igazi eszköztár az önszeretet és az önbecsülés eléréséhez. A 30 különböző technika kipróbálása és alkalmazása kellő mennyiségű bátorságot és elszántságot követel, de szerintem akár egy-két gyakorlat elvégzése is hatékony életminőségi változásokat időzhet elő azokban, akik segítséget keresnek önismereti útjukon.

A könyv vége felé haladva, egyre nagyobb hangsúlyt kap az önelfogadás, az önszeretet és az önbecsülés. Teal tanácsai és gyakorlatai arra ösztönzik az olvasót, hogy gyakorlással és elszántsággal, bárki változtathat életén, a legmélyebb gödrökből is van kiút az önszeretet felé.

Bevallom, én jobban szeretem a tudományos és racionális könyveket, de azért néha egy spirituális, ezoterikus könyv is adhat néhány jó gondolatot. Számomra az egyértelmű, hogy ezek a könyvek nem irodalmi szempontból annyira értékesek, mint inkább üzenetük és közvetlen mondanivalójuk miatt.

Mivel nagyon sok gyakorlat kerül felsorolásara és bemutatásra Teal könyvében, ezért szerintem mindenki találhat benne egy-egy olyan technikát, amit alkalmazhat saját életében.

Teal, könyvében nem a kőkemény megmondást vagy a pozitív hozzáállást helyezi hangsúlyba, hanem a spiritualitás szemszögéből közelíti meg az önszeretet és önelfogadás gyógyító erejét. Én ezt helyenként kicsit soknak találtam, ezért jobban örültem volna ha néhol egy kis tudományos kutatás is elbújik a sorok között.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Ne ítélkezz a múltbéli önmagad felett a mai, szélesebb látókörödből.

Az utóbbi időben egyre több könyvet olvastam az iszlám témával kapcsolatban. Legtöbbjük önéletrajzi könyv, legtöbbször egy fiatal lány szájából hangzanak el a megbotránkoztató történetek, ezért sok a közös ezekben a könyvekben és elég nehéz valami újat mutatni.

Nudzsúd története se hoz valami igazán újat, inkább csak kiegészíti mindazt amit már eddig is olvastam az arab és iszlám kultúráról és vallásról, de mégis tetszett.

A könyv egy falusi tíz éves jemeni kislány történetét meséli el, akit tíz éves korában egy nála húsz évvel idősebb férfihoz adnak feleségül. Az idős férj lelkileg és testileg bántalmazza őt, mindaddig míg Nudzsúd el nem menekül a bíróságra és házasságának felbontását kérvényezi. Ez a gyermeklány, bátorságának és lelki erejének köszönhetően, szembe szál országa hagyományaival és törvényeivel, hogy férjétől elválva szabadon élhessen. Kitartása és bátorsága meghozza a gyümölcsöt, sikerül elválnia, példát mutatva a vele egykorú hasonló sorsú lányoknak.

Az ő esete és története nem merül feledésbe, hiszen bebizonyítja azt, hogy fiatal, arab lányként is vannak jogai, amiért ő a végsőkig harcol.

Nudzsúd Alinak sikerült az, ami a legtöbb arab országokban élő lánynak nem sikerül: kiemelkedni és kiszabadulni egy ősi hagyományok és férfiak által vezérelt világból. Nudzsúd nem egy áldozat, hanem egy hősnő, akinek története véget vethet a kényszerű hallgatásnak.

Én megdöbbentő, szívszorongató és felkavaró olvasmányként tudtam elkönyvelni. És ezt a hatást az érte el, hogy maga Nudzsúd, egyes szám első személyben meséli el a megbotránkoztató történetét. Még akkor is, ha az ő gyermeki gondolatai át lettek dolgozva, azért a keserűség és kétségbeesés mégis kiolvasható a sorok között. Lehet, hogy ő nem épp így fogalmazott volna, de ezeknek a szavaknak sikerült átadni Nudzsúd érzelmeit. Ezért hiteles a könyv, mert olyan stílusban van elmesélve, ahogy azt csak egy gyerek tudja, de mégis olyan mélyreható az üzenete, hogy az minden felnőttet megérint.

Ez nem egy dokumentumkönyv, a hangsúly nem a pontos antropológiai és politikai szakkifejezéseken van, hanem egy gyermek ellen elkövetett szexuális bántalmazáson. Ami sajnos nem csak az arab világban aktuális. És mivel soha nem volt aktuálisabb ez a téma, ezért nagyon fontosnak tartom az ilyen jellegű könyveket, mert csak úgy tudunk ezen változtatni, ha tudunk és olvasunk róla.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Milyen egyszerű boldognak lenni, ha jó emberek vesznek körül!

Szeretem az úgy nevezett téglaméretű könyveket, nem riaszt el a sok oldal, főleg akkor nem, ha érdekes a könyv cselekménye. És J. Courtney Sullivan regényével pont így éreztem.

Az „Eljegyezve” című sikerkönyvet több nyelvre is lefordították már, sikerét életszerű és romantikus stílusának köszönheti.

A történet öt különböző történetet dolgoz fel, öt különböző idősíkban. Egy független nő, aki elutasítja az elköteleződést és a házasságot. Egy párizsi nő, akire New Yorkban talál rá a szerelem. Egy kétségbeesett, családi problémákkal küzdő háziasszony. Egy mentős, akinek nem sikerül elérni álmait. És végül egy meleg pár, akik a házasságra készülnek. Az öt különböző élettörténetben közös a gyémántgyűrű, ami egészen váratlan helyzetekben és más-más jelentőséggel bukkan fel a szereplők életében. A gyűrű hol összehoz embereket, hol ajándékként okoz örömöt, hol pedig életet jelképez.

Ez a regény, a kapcsolatokat helyezi középpontba. Szerelmeket, szakításokat, kibékülésüket és válásokat mutat be, öt különböző történeten keresztül.

Kicsit nehézkes a több szálon futó történet a sok szereplővel, de ezek a történetek valamilyen úton-módon a végén összeforrnak. Lassan indul be a történet, mivel időben ugrál a cselekmény, de megéri végigolvasni, mert ezek a szálak nagyon szépen összefonódnak. Érdekes történet alakul ki, tele érzelmekkel és romantikával. Több generáció életébe nyerünk betekintést, és mindenütt felbukkan a titokzatos sokat jelentő gyémántgyűrű.

Nem egyszerű végig követni ezeket a történeteket, különböző mesélő, különböző helyszín. De ez még különlegesebbé teszi a cselekmények alakulását, hiszen így fokozatosan nő a cselekmény körüli feszültség. Ezáltal sikerül a szereplők érzelmi világát is megismerni.

A könyv borítója nagyon lányos, romantikus és letisztult. Sokat sejtet a könyv cselekményéből, de ugyanakkor valamilyen titokzatosság is van benne. És nem mellesleg nagyon sok új információt és fontos adatot tudhatunk meg a gyűrűkről és a gyémántokról.

Szerintem a könyv sokkal jobb, mint ahogy az, első látásra tűnik. Több mint egy egyszerű romantikus regény, szépirodalmi szempontból is értékesre sikeredett.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Időnként az az érzésem, hogy addig nem látjuk tisztán, miről is mondunk le, amíg túl késő nem lesz.

Aki imád olvasni és igazi könyvmolynak vallja magát, akkor az ki nem hagyhatja a „Krumplihéjpite Irodalmi Társaság” című könyvet. Annyira humoros a könyv címe és olyan bájos a borítója, hogy az ember azonnal kedvet kap az olvasáshoz.

Mindig is azt vallottam, hogy az olvasás elűzi a rosszkedvet, kreativitást ébreszt, előidézi a fejlődést, és még sok mindent sorolhatnék, de végső soron a könyvekhez és az olvasáshoz való hozzáállásomat ez a könyv alapozta meg a legjobban.

A könyvet olvasva az ember egy egészen más világba kerül, elbűvölnek a regényben felsorolt könyvek, ámulatba ejtenek a levelek és álmodozásra sarkall a regény története.

Juliet Ashton, fiatal Londonban élő írónő, aki 1946 elején levelet kap egy ismeretlen férfitől, aki elmeséli neki, hogyan és miért alakult meg a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság a 2. világháború idején. A levelezések során Juliet egyre több olyan emberrel veszi fel a kapcsolatot, akik tagjai ennek az irodalmi körnek és szívesen mesélik el történetüket. Bájos, kedves, humoros, fájdalmas és őszinte levelezések sorozata veszi kezdetét a fiatal Juliet és a Guernsey-en lakók között. Juliet annyira megkedveli ezt a kis társaságot, hogy odautazik és személyesen is megismeri azok történetét, akik a 2. világháborút könyvekkel és olvasással vészelték át.

Szívet melengető, varázslatos és bámulatos kisregény alakul ki a levelezések sorozatából.

Miután elolvastam ezt a kisregényt arra vágytam bárcsak én is tagja lehetnék egy ilyen irodalmi társaságnak. Azok az emberek akik a leveleiken keresztül megosztják életük örömeit, bánatait és álmait, mind hétköznapi emberek, akik szeretettel, összetartással és együttérzéssel élték túl a 2. világháború szörnyűségeit.

És nekem pont ez tetszett ebben a regényben, hogy végre más szemszögből lett megvilágítva a 2. világháború. Tele érzelmekkel, kedves és bájos történetekkel és szívszorító mondatokkal.

Én a könyv elején kicsit küzdöttem a regény levélformátumával, nem igazán tudtam követni az eseményeket és a szereplőket. De néhány levél elolvasása után azonnal magával ragadott ez a stílus, úgy éreztem, akár én is tagja lehetnék ennek a kitalált könyvklubnak.

Nagyon különbözőek a levelek, de mindegyik tele van lélekkel, ezért is sokszor elmosolyogtam vagy épp elpityeregtem magam egy-egy levél elolvasása után.

A könyv annyira zseniálisra és egyedire sikeredett, hogy ezt az érzést semmikép nem szeretném elrontani azzal, hogy megnézem a róla készült filmet.

Ez a könyv számomra mindenképp toplistás, olyan olvasás élményt váltott ki belőlem, ami még sok ideig kihat majd a többi olvasmányaimra is. Örökre szívembe zártam!

Kedvenc idézetem a könyvből:

Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan egy apróság révén egy harmadikhoz. Mint egy mértani haladvány, amely soha nem ér véget, és az ember merő gyönyörűségből foglalkozik vele.

„Két világ” egy újabb háborús könyv, romantikával megfűszerezve, amit Mary Nichols-tól olvastam. Az írónő ezúttal is kellemesen lepett meg. Számomra minden tőle olvasott könyv élvezetes és kikapcsolódó.

A regény főhőse, Louise Fairhurst, egy fiatal tanárnő, akit a 2. világháború idején, Lengyelország megszállása idején, kitelepítenek Londonból, egy kis vidéki falucskába. Nagy felelősség és feladat előtt áll, ugyanis nem egyedül érkezik a norfolki faluba, hanem több tanítványával együtt, akiket próbál megvédeni a háború pusztító erejétől. Louise nem csak nevelőként, hanem szülőként is helytáll és egy félelmetes helyzetből a legjobbat hozza ki. Lassan sikerül beilleszkednie, új barátokat szerez, a gyerekeknek is segít elhelyezkedni az új környezetben és megismerkedik egy lengyel pilótával. Két különböző világból jönnek, nagy a szakadék közöttük, mégis találkozásuk új változásokat hoz életükbe.

Nekem nagyon szimpatikus volt Louise karaktere, aki bár egy nagyon konzervatív és erőszakos családból származik, a háború ideje alatt erős és bátor hősként lép fel. Hamar rájön arra, hogy mindaz amit „bele neveltek” már nem aktuális, már nem a hagyomány és a szokás számít, hanem az életben való maradás. A regényben nem csak Louise és Jan két világát ismerhetjük meg, hanem a történelmi eseményeket, a lengyel belpolitikát és a hadműveleteket.

Mary Nichols regényében egyszerű, hétköznapi emberek küzdenek meg a háború nehézségeivel és nélkülözéseivel, miközben próbálnak emberségesek maradni.

Én eléggé elfogult vagyok az ilyen jellegű történetekkel szemben, amelyek nem a fronton játszódnak, mégis kiemelkedő és szívhez szóló eseményeket ábrázolnak. Ebben a regényben, a két főhős, Angliában és Lengyelországban élik meg a 2. világháború borzalmas éveit. Két világ áll köztük, közös bennük a boldogságért való harc és küzdelem.

Mivel ez egy romantikus könyv, ezért szerintem a történelmi események, valamint a szerelmi szálak egyensúlyban vannak. Megindító és szívszorító érzéseket kelt a háborús szörnyűségek és kínszenvedések olvasása, de ezt egyensúlyozza a romantikus történet, ami egy happy end-et kölcsönöz a könyvnek.

Ez a regény is azt mutatja meg, hogy a 2. világháború sok családot és életet tett tönkre, sokszor visszafordíthatatlan károkat és szenvedéseket okozva, az igazi emberi értékeket azonban nem tudta megsemmísíteni.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Bizalom nélkül nem létezhet szeretet.