Bauer Barbara négy kötetes kisregényének a második könyvéhez értem el, és bevallom, hogy ez még jobban tetszett, mint a sorozat első része.
Kedvemre való volt ez a rövid terjedelmű kisregény, amiben az írónő csodálatos megfogalmazásai és gondolatai a könyv végére egy olyan lélektani és misztikus utazással ajándékoznak meg, ami sok ideig megmarad az olvasóval.
Kevés a párbeszéd ebben a kisregényben, még a szereplők is összemosódnak helyenként és konkrét cselekménye sincs a kötetnek, de ennél sokkal izgalmasabb és érdekesebb az a hangulatvilág, amiben emberi mivoltunkról, céljainkról és hovatartozásunkról lehet elgondolkodni.
Az átutazó bárki lehet közülünk, ugyanis földi létünk csak egy állomás egy olyan cél felé, ami talán ismeretlen, de ettől olyan izgalmas és érdekes.
A mulandóság, az öregedés, a halál, amiről ez a kisregény szól mélyen megérinti az olvasót, ugyanis nehéz szembesülni azzal a ténnyel, hogy egy napon mindannyian búcsút intünk ennek a világnak és létünk, lelkünk átmegy egy másik dimenzióba, egy másik helyre.
Ez a fájdalmas és mélyen szomorú könyv a gyászfeldolgozással foglalkozik, azzal a fajta ürességgel és tehetetlenséggel, ami bennünk marad, egy-egy szerettünk elvesztése után.
Az élet végessége és az emberi lét mulandósága letaglózó, erről a végtelen fájdalomról pedig csakis Bauer Barbara tud ilyen szépen, lírikusan és hozzáértően írni.
A tehetetlenség, a düh, a harag és a szomorúság, amit a halál maga után hagy, semmihez sem hasonlítható.
Születés és halál között tengődünk mindannyian, a kezdet és a vég között próbáljuk a legjobbat kihozni ebből az életből. Ezen az úton mindannyian csak átutazók vagyunk, akik a két állomás között élményeket gyűjtünk, fejlődünk, változunk, alakulunk és közben folyamatosan keressük a válaszokat a kérdéseinkre.
Miért én? Miért akkor? Miért úgy? Miért őt? Miért nem engem? Miért vele?
Miért? Miért? Miért?
Szántalan kérdéssel, kétellyel és bizonytalansággal bolyongunk ezen a Földön, őrlődünk és harcolunk.
De a halállal egyikünk sem tudja felvenni a harcot. És ennek a keserves, eleve kudarcra ítélt viaskodásnak és lelki megpróbáltatásnak lehetünk a szemtanúi a kisregény olvasása közben, ami komoly témája ellenére, mégiscsak elhinti a remény és a hit apró morzsáit a sorok között.
Szembesülés a halállal, kerekasztal beszélgetés a legnagyobb ellenséggel, aminek minden pillanata arról az életről szól, ami véges, de tele van rengeteg megismételhetetlen és örömteli pillanattal.
Találkozás önmagunkkal, a mulandóságunkkal és a határainkkal. Ebben a belső lelki utazásban erre van esélye az olvasónak, aki a szerző élettapasztalatain és látásmódján keresztül egy megható és több rétegű lélektani olvasmánnyal gazdagodhat.
Minden egyes mondata az ember lelkéig hatol, megragadva az élet egyediségét, a mulandóság elkerülhetetlen tényét és a gyászfeldolgozás fájdalmas folyamatát.
Búcsú, elengedés, gyász és utána reménység.
Mi az, ami igazán fontos az életben: Mit viszünk magunkkal? Mi marad egy élet után? Milyen nyomokat hagyunk magunk után másokban? Mi vár ránk a halál után?
Ez a finom, csendes és érzelemdús kisregény örömteli és szomorú emlékeken és élményeken keresztül mesél arról az életről, aminek csak egy részét tapasztaljuk meg földi létünk során, de ami utána folytatódik, az mindannyiunk számára egyelőre titok marad. Mégsem értelmetlen ez az élet, mert tudunk szeretni és szeretve vagyunk.
A család, a szeretteink, szüleink, gyermekeink szerepe végigkísér minket mindaddig míg utunk utolsó állomásához el nem érünk.
Ebben a szívszorítóan fájdalmas kisregényben erről az utazásról és találkozásról lehet olvasni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Mert vannak élethelyzetek, amik mindent átírnak. És bár fájdalmat hozott, ürességet, veszteséget, de maga után egy letisztult képet hagyott.
Az átutazó
Jaffa Kiadó
2023
Puhatáblás, Ragasztókötött
147
