Bauer Barbara legújabb regénye egy csodálatos és megható családregény, ami több generációt is felkarol, megmutatva azt, hogy az örökölt családi minták hogyan határoznak meg emberi sorsokat.
Én most úgy érzem, hogy ez lett Bauer Barbara legjobb könyve, egy élet összes tapasztalata és bölcsessége benne van, ezért ez a regény számomra nem csak finom, lágy és gyöngéd, hanem egyszerre érett, magas színvonalú és mély.
Mondanivalója, története és szerkezete egy komor történelmi hátteret és egy megindító családtörténetet ölel át, amiből most sem hiányzik a romantikus vonal, de ez csak mint mellékszál épül be ebbe a regénybe.
A kötet főszereplője Körösi Laura, egy háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Élete gyermekei és férje mellett teljesnek tűnik, ugyanis ezekben a szerepekben teljesedik ki a leginkább. De a mindennapi mókuskerék, a család állandó kiszolgálása, a másoknak való kényszeres megfelelés egy idő után már kezd nyomasztóvá válni.
A dédnagymama festményei indítják el Laurát egy olyan önismereti úton, ahol nem csak felmenői múltját ismeri meg, hanem saját elakadásaival is szembenéz. Dédnagymamája, nagymamája és édesanyja történetén keresztül nem csak egy családfa, nem csak egy családi örökség rajzolódik ki, hanem egy olyan örökölt női sors, amiben nagyon sok a fájdalom, a veszteség és az elhallgatás.
A kiállítás festményei adnak Laurának lehetőséget arra, hogy szembenézzen múltja örökségével, valamint feltárja azokat a mélyen elásott családi titkokat, amelyek több generációt is megmérgeztek. A képekhez tartozó elbeszélések és történetek által, hol a jelenben, hol a múltban találja magát az olvasó, miközben lépésről lépére, akárcsak egy kirakó darabjai, illeszkednek egymáshoz a múlt és a jelen eseményei.
Váltott szemszögön keresztül egy rendkívül megható és szívet tépő családi történetet ismerünk meg, amiben a transzgenerációs örökség, a ki nem mondott szavak és az eltitkolt érzések, mély nyomokat hagynak maguk után. Ebben a női történetben kevés szerep jut a férfiaknak, ők csak kívülálló megfigyelői mindannak, ami körülöttük történik.
A nőknek jut az a szerep, hogy egyszerre legyenek gyengédek és megértőek, közben pedig erősek és kitartóak is.
Négy asszony történetén keresztül arra keressük a választ ebben a könyvben, hogy milyen hatása van a családi titkoknak, az elhallgatásnak és ez érzelmek elfojtásának, valamint van-e kiút és szabadulás ebből az ördögi körből, ahol a lelki teher generációról generációra tovább öröklődik.
Minden egyes festmény egy kép a múltból, egy érzelemdús történet, ami évtizedek traumáját és tragédiáját hordozza magában.
Ugyanakkor ezek a festmények lehetőséget adnak a könyv főszereplőjének arra, hogy szembenézve felmenői sorsával és saját múltjával, feldolgozza azokat az elakadásokat, amire női felmenői nem voltak képesek, mert nem volt meg hozzá a kellő eszköztáruk.
Ezen a gyógyulási úton, ami egy identitáskeresés is, lehetősége adatik egy ötvenes nőnek arra, hogy magához ölelve és elfogadva múltját, átírja jelenét.
Ez a regény hittel, reménységgel és erővel tölt fel, megmutatva azt, hogy sosem késő tükörbe nézni és meglátni benne nem csak az elakadásokat és kudarcokat, hanem az erőt és kitartást is, ami elszántsággal és odaadással csodákra képes.
Hétköznapi emberi sorsokon keresztül magáról az életről, az anyai szerepről, a család fontosságáról, az örökölt családi mintákról és az élet apró örömeiről lehet olvasni ebben a felemelő és mélyen elgondolkodtató romantikus regényben.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Nem minden mese szép. Vannak szomorú és nehéz mesék, ahogy könnyedek és szépek is. Így van ez. Vannak szép életek, és vannak szép színek is. De nincsen csak ilyen, vagy csak olyan. A mesék is tele vannak fordulatokkal, és a színek sem tiszták. És ahogy nincs két egyforma élet, úgy két egyforma szín sincs. Mind keverék.
Vörös posztó
Jaffa Kiadó
2023
Keménytábla
287
