Ez a regény egy nagyon erős és fájdalmas alaphelyzetből indul: egy család elveszíti az otthonát egy pusztító görögországi futótűzben, és a tragédia után mindenkinek másképp kell szembenéznie azzal, ami megmaradt, vagy éppen azzal, ami örökre elveszett.
A történet egyik legérdekesebb része számomra Irini belső vívódása volt. Az, ahogyan a gyász, a düh és a tehetetlenség lassan összesűrűsödik benne, majd egyetlen pillanat alatt olyan döntésbe sodorja, amelyet később már nem lehet visszavonni. Nagyon emberi ez a törékenység: amikor valaki nem gonoszságból cselekszik, hanem mert a fájdalma nagyobb nála, és egy rövid, kontrollálatlan pillanatban elveszíti azt az önmagát, akiben addig hinni tudott.
Közben ott van Tasso is, Irini férje, aki nemcsak az otthonát veszíti el a tűzben, hanem az alkotás lehetőségét is. Festőként a keze jelentette számára a szabadságot, az önkifejezést, talán még az élet értelmét is. A sérülései ezért nemcsak testi sebek, hanem egy egész korábbi élet lezárásának fájdalmas jelei. Mintha nemcsak a leégett házat, a szeretett erdőt és a régi mindennapokat gyászolná, hanem azt az embert is, aki a tragédia előtt volt. Ebben a kettős veszteségben különösen erősen jelenik meg a regény egyik fő kérdése: hogyan lehet tovább élni akkor, amikor nemcsak valamit veszítünk el, hanem önmagunk egy részét is.
A regény szép és fontos gondolatokat hordoz a veszteségről, a bűntudatról, az emberi kötelékekről és arról, hogyan lehet egy tragédia után újra értelmet találni az életben. Különösen érdekes benne, hogy nemcsak magát a katasztrófát mutatja meg, hanem azt is, ami utána marad: a csendet, a romokat, a kimondatlan feszültségeket, a testi és lelki sérüléseket, valamint azt a lassú, bizonytalan folyamatot, amikor az ember megpróbálja újra felépíteni önmagát.
Tetszett benne, hogy a történet nem egyszerű válaszokat ad. Nemcsak arról beszél, hogy valaki elveszít valamit, hanem arról is, hogy a veszteség hogyan változtatja meg az emberek közötti kapcsolatokat. Mit kezdünk a haraggal? Meddig lehet együtt élni a bűntudattal? Hogyan lehet megbocsátani másoknak, vagy akár saját magunknak? Ezek a kérdések végig ott húzódnak a regény mélyén, és több ponton valóban elgondolkodtattak.
A hangulata közvetlen, érzékeny és sokszor nagyon emberi. Vannak benne pillanatok, amelyek finoman, csendesen érintenek meg, nem nagy drámai gesztusokkal, hanem apró felismerésekkel. Ugyanakkor számomra helyenként mégsem tudott olyan mélyre menni érzelmileg, mint amennyire az alaphelyzet lehetővé tette volna. Egy ilyen erős tragédia, ilyen súlyos morális döntések és ennyi belső seb mellett néha azt éreztem, hogy szívesen maradtam volna tovább a szereplők fájdalmában, gondolataiban, vívódásaiban.
Voltak részek, amelyek nagyon megérintettek, főleg azok, amelyek a gyász csendesebb, nehezebben megfogalmazható oldalát mutatták meg. Összességében mégis maradt bennem némi hiányérzet, mintha a regényben több érzelmi erő és mélység rejtőzött volna, mint amennyit végül teljesen kibontott. Értékes, érzékeny történet, de nálam nem vált igazán katartikus olvasmánnyá.
Mégis fontos könyv lehet azoknak, akik szeretik a csendesebb, lélektani történeteket, ahol nem a nagy fordulatok, hanem a belső folyamatok, a sebek, a döntések következményei és az újrakezdés kérdései kerülnek középpontba.
Azoknak ajánlom, akik szívesen olvasnak olyan regényeket, amelyek a gyász, a veszteség, a családi összetartozás és a megbocsátás témáit járják körül, de nem feltétlenül egy könnyed, gyorsan felejthető történetre vágynak.
Kedvenc idézetem a könyvből:
[…] lehet valaki közvetlenül melletted, de a szívedtől ezer mérföldnyire.
A lángok kialszanak
Next21 Kiadó
2026
Puhatáblás, Ragasztókötött
331
Katona Ágnes
