Ha van könyv, amely nem csupán olvasásra, hanem önreflexióra is hív, akkor ez az.
Náray Tamás ezúttal nem történetet mesél, nem karaktereket teremt, hanem saját létezésének alapértékeit és gondolatait tárja elénk olyan őszinteséggel, amely ritka, bátor és megrendítő egyszerre.
Ez a könyv nem akar megfelelni, nem akar szépíteni, nem kér bocsánatot – és éppen ettől válik hitelessé. Náray nem szerepet játszik, hanem kilép a reflektorfény torzító világából, és megmutatja az embert a díszletek mögött. Azt, aki félt, küzdött, szenvedett, szeretett – és aki még mindig hisz valamiben, ami örökérvényű érték.
Az Anyám szerint és az Apám szerint után ez a kötet olyan, mintha kimondaná: most én következem. Nem a múlt szavai, nem mások elvárásai, hanem a saját igazsága.
Származás, neveltetés, siker, ítélet, hazaszeretet, száműzetés – mindez együtt formálja vallomássá ezt a kötetet.
Náray Tamás új kötete nem egy könnyű olvasmány – nem azért, mert nehéz követni a sorokat vagy a gondolatmenetet, hanem mert tükör. Egy fájdalmas, éles, néhol kegyetlenül őszinte tükör. Először saját maga felé, és – kimondatlanul, de érezhetően – felénk is. Olyan mondatokkal, amelyek nem simogatnak, nem hizelegnek, nem próbálnak szebbé tenni semmit, ami az életben nyers vagy igazságtalan. Náray nem kér bocsánatot, nem magyarázkodik, nem menekül a könnyű megoldások mögé. A könyv legnagyobb ereje éppen az, hogy teljes őszinteséggel meri kimondani: „Nem kérek bocsánatot azért, aki vagyok.”
A szöveg hol lírai finomsággal mesél, hol dacosan csattan, hol gyengéden ölel, hol háborgóan vádol – de minden pillanatban mélységesen emberi. Az ember, aki ír, nem tökéletes, nem hibátlan, nem makulátlan, és nem is állítja magáról, hogy az lenne. Éppen ettől hiteles. Mert nem a sikerekről beszél sokat, hanem arról a belső küzdelemről, amelyet a közönség és a külvilág sosem lát.
Náray belülről mutatja meg az életét: a mélységeket, amelyeket csak az ismer, aki már járt a legalsó ponton; a veszteségeket, amelyek nyomot hagytak; azokat a pillanatokat, amikor a figyelem édesen körülölelte, és azokat, amikor a figyelmetlenség szinte darabokra törte. És mégis, minden sor mögött ott van valami, ami talán a könyv legszebb rétege: az a különös, csendes erő, amely csak azoknak a sajátja, akik túlélték a saját viharaikat.
Nem győzni akart, csak élni. Nem bizonyítani, csak érteni.
És amikor háborog, vagy fájdalmat mond ki, azt sem önmagáért teszi, hanem azokért, akik talán ugyanúgy némán cipelnek valamit.
Ezért nem csupán önéletrajz, nem egyszerű vallomás ez a könyv: egy ember szembenézése önmagával. És minden olvasóé, aki mer olvasni a sorok között.
A legerősebb pillanatok azok, amikor a személyes túlmutat önmagán, és általános igazsággá válik: mindannyian hordozunk sebeket, amelyekről más semmit nem tud. Mindannyian voltunk kitaszítva, meg nem értve, számon kérve, és mindannyian kerestük a helyet, ahol hazatalálunk.
Ez nem csupán egy könyv – egy vallomás arról, hogyan lehet egyszerre dühösnek és szeretetteljesnek lenni, csalódottnak és reménykedőnek, fáradtnak és mégis élni akarónak.
A kötet végére az ember nem csak Náray Tamást ismeri meg jobban, hanem önmagát is.
Ez a könyv azoknak szól, akik nem félnek szembenézni a saját történetükkel. Akik tudják, hogy a megértés nem a viharban születik, hanem a csendben.
Annak, aki szereti az igazat a kényelmes helyett.
Annak, aki nem fél attól, hogy egy könyv gondolkodásra kényszeríti.
És annak, aki valaha úgy érezte: a világ nem érti meg, mégis mennie kell tovább.
Kedvenc idézetem a könyvből:
A könyv nem divat a modern világban, úgy, ahogy a modern világban nem divat az olvasottság és a műveltség sem
Szerintem
Sárközy és Társai Könyvkiadó
2025
Cérnafűzött, Keménytáblás
425
