Volt már olyan érzésed, hogy túl sok vagy, túl más vagy, és sehol sem találod igazán a helyed?
Tisza Kata Oda nem illő című regényének főszereplője, Rebeka ezt a kívülállóságot hordozza magában. Fantáziáiban menedéket keres a magány és a félelem elől, miközben valódi közelségre vágyik: arra, hogy valaki meglássa és elfogadja őt olyannak, amilyen.
De hogyan lehet ezt elérni, létezik-e egyáltalán olyan ember, aki mindezt megtudja adni nekünk, és mit jelent kapcsolódni másokhoz, ha közben folyton azt érezzük, hogy nem illünk közéjük?
Tisza Kata Oda nem illő című regénye ezt a fontos kérdést helyezi középpontba Rebeka történetén keresztül.
Rebeka szexuális fantáziái mögött magány, félelem és szeretetéhség húzódik. Az elképzelt érintés átmeneti menedéket kínál számára: a vágyban ott él annak reménye, hogy valaki elfogadja, közel engedi magához, és valóban kíváncsi rá. Ez a megközelítés egy összetett belső világot sejtet, amelyet a környezet könnyen félreérthet vagy leegyszerűsíthet.
Számomra Rebeka története a női vágyról, a szeretetéhségről és az önazonosságért folytatott küzdelemről mesél, humorral és mély érzékenységgel. Olyan történet ez, amelyben a kényelmetlen kérdéseknek és az emberi ellentmondásoknak is helyük van.
A könyv egyik legerősebb pontja a női szexualitás és a társadalmi előítéletek közötti feszültség. Rebeka a valódi kapcsolódást keresi, miközben olyan elvárásokkal találkozik, amelyek között nehezen talál helyet önmagának. Kívülállóssága ezért túlmutat a szexualitás kérdésén: felidézheti mindazok tapasztalatát, akik érezték már, hogy az elfogadásért cserébe le kellene mondaniuk önmaguk egy részéről.
Rebeka arra vágyik, hogy valaki mellett szabadon megélhesse önmagát, anélkül hogy szégyellnie kellene az érzéseit vagy a vágyait. Mégis újra és újra azzal szembesül, hogy milyen könnyen ítélkezünk mások felett, ha nem illenek az elvárásainkhoz. Története azt a fájdalmas kérdést is felveti: mennyire érezhetjük magunkat szeretve, ha az elfogadásért el kell rejtenünk, kik vagyunk?
Az a magány, elveszettség, szinte már beletörődés, ami Rebeka történetén keresztül átjön, nemcsak rá, hanem szerintem az egész mai társadalmunkra jellemző.
Sokan vágyunk valódi közelségre, mégis nehezen mutatjuk meg, mi zajlik bennünk. Félünk attól, hogy ha őszintén beszélünk a vágyainkról, a hiányainkról vagy a félelmeinkről, megértés helyett ítélkezéssel találkozunk. Így aztán könnyebb azt mondani, hogy jól vagyunk, és csendben továbbvinni mindazt, ami fáj. Rebeka történetében számomra az a legszomorúbb, hogy mennyire ismerős ez az érzés: emberek között élni, és közben úgy érezni, senkihez sem tudunk igazán közel kerülni.
Hogyan lehetünk önmagunk egy olyan világban, ami folyamatosan megfelelést és önfeladást követel tőlünk? Hogyan mutathatjuk meg őszintén a vágyainkat és a félelmeinket, ha közben attól tartunk, hogy éppen ezek miatt utasítanak el? Rebeka története számomra ezt a belső vívódást teszi átélhetővé és elviselhetővé. Azt, amikor szeretnénk tartozni valakihez, de egyre fájdalmasabb elhallgatni mindazt, ami bennünk van. Mert ha mindig csak azt mutatjuk magunkból, amit mások elfogadhatónak tartanak, idővel már mi is nehezen tudjuk, kik vagyunk.
Ebben a könyvben érdekes módon a mély magány mellett ott van egyfajta humor is, inkább önirónia. Ez a kettősség különösen izgalmasnak tűnik, ugyanis teret ad Rebeka ellentmondásainak, esendőségének és ellenállásának.
Ez a könyv egy érzékeny, gondolatébresztő regény. Azoknak ajánlom, akiket érdekelnek az összetett belső világok, és akik szívesen olvasnak magányról, kapcsolódásról, valamint arról, mennyibe kerülhet megfelelni mások elvárásainak. Különösen megszólíthatja azokat, akik valaha érezték már magukat „oda nem illőnek”.
Kedvenc idézetem a könyvből:
A valós kapcsolatban nem bizonygatni kell magadat a másiknak, hogy végre lásson, értsen, fogadjon el, hanem lehet csak élni, örülni, lélegezni, fejlődni…
Oda nem illő
Scolar Kiadó
2026
Keménytábla, Védőborító
285
