Ez a kisregény a hétköznapi élet látszólag csendes felszíne alatt rejtőző szorongásokról, a test és az emlékezet lassú leépüléséről, valamint három generáció női tapasztalatának tragikomikus eltávolodásáról mesél.
A könyv főszereplője, Margit, egy idős nő, akinek tudata fokozatosan elmosódik: a valóság, az emlék és a képzelet határai feloldódnak, míg ő maga egyre kétségbeesettebben próbál rendet tartani – legalább a körülötte lévő világban, ha már a saját elméjében nem tud.
A könyvben megjelenő kép – Margit bugyiban, hajnalban, a domb tetején áll, miközben undorral szemléli saját testét – elementáris erejű. Itt minden szó súlyos: a test, amely már nem engedelmeskedik; az önkép, amely torzult tükörképpé vált; a szégyen, amely egész életében belé ivódott. A test itt nemcsak fizikai valóság, hanem a női lét lenyomata – az évtizedek alatt felgyűlt bűntudaté, hiányé, a megfelelni akarás és az elhagyatottság fájdalmáé.
A történet nem lineáris, hanem szinte álomszerűen hömpölyög tovább. Margit egyszerre él a múltban és a jelenben, miközben az olvasó fokozatosan érzi, hogy a valóság, amelyben mozog, egyre törékenyebb, egyre inkább az összeomló tudat tükre. A ház, amelyet tisztán tart, maga a szimbolikus tér: az élet, amit mindvégig próbált rendbe tenni, miközben belülről bomlott szét.
A szerző bravúrosan vezeti végig az olvasót ezen az önmagába forduló spirálon. A nyelvezet feszes, érzéki, tele belső ritmussal, miközben a hétköznapi cselekvések – egy rongy kicsavarása, az ablak törlése, a víz kiöntése – metaforává válnak a kontroll elvesztésére. Margit minden mozdulata egy kétségbeesett kísérlet arra, hogy visszaszerezze önmagát, de minél inkább próbálja, annál inkább szétcsúszik a világ körülötte.
Különösen megrendítő az a pont, amikor megjelenik a lánya, Janka, és az unoka, Zsuzsi, akik a modern, rohanó világ képviselői – egy generáció, amely már nem ért szót az előzővel. A kommunikáció hiánya, az érzelmi közöny és a „feleslegesen vásárolt” dolgok szimbolikája egyértelművé teszik: a tárgyak, amelyekkel Janka körülveszi magát, valójában a hiány pótlékai. Az unoka „önsegítő foglalkozásokra jár”, miközben nem veszi fel a telefont, ha az anyja hívja – és ebben a banális gesztusban benne van mindaz a csendes szakadás, amit három generáció között a modern élet hozott létre.
A kérdés, amely a szöveg végére felerősödik – „Egyáltalán, mennyit ért egymás életéből ez a három generáció?” – nemcsak Margit családjára, hanem ránk, olvasókra is vonatkozik.
Mert ahogy Margit lassan elveszíti a kapcsolatot a valósággal, úgy mi is napról napra elveszítjük a kapcsolatot egymással.
A regény tükröt tart: miközben olvassuk, óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés, mi mennyit értünk a saját szüleinkből, nagyszüleinkből, gyermekeinkből. Hányszor nézünk rá a másikra anélkül, hogy valóban látnánk őt? Hányszor hallgatjuk meg anélkül, hogy meghallanánk?
A generációk közötti szakadék itt nem csupán életkor, hanem nyelv, érzékenység és világérzékelés kérdése. Margit a munkán és a takarításon keresztül próbál értelmet találni – számára a rend a szeretet formája, az önkifejezés utolsó menedéke.
Janka, a lánya, már egy másik korszak gyermeke: a fogyasztásban és a tárgyak halmozásában keres biztonságot, miközben azt hiszi, hogy a birtoklás megvéd az ürességtől.
Az unoka, Zsuzsi, pedig már egészen más nyelvet beszél – önismereti tréningek, terápiák és digitális elérhetetlenség jellemzik a világát.
Mindhárom nő ugyanazt akarja: kapcsolódni, szeretni, megérteni – de mindegyik más úton próbálja, és ezek az utak sosem találkoznak igazán.
Hány élet múlik el úgy, hogy valójában senki sem tudja, ki volt a másik?
És hány ember hiszi magáról, hogy megértett valakit, miközben csak a saját félelmeit vetítette rá?
A regény ezzel a kérdéssel a legmélyebb emberi magányt érinti. Nem a fizikai elhagyatottságot, hanem azt a finom, láthatatlan távolságot, amely akkor is ott van, ha együtt ülünk egy asztalnál.
Ez a távolság az, amit Margit lassan már nem érzékel – de mi, olvasók, annál élesebben látjuk.
És talán épp ez az, amitől ez a könyv annyira fájdalmas: miközben Margit elfelejt, mi közben emlékezni kezdünk arra, mennyi mindent veszítettünk el anélkül, hogy észrevettük volna.
A regény így válik tükrévé annak a kollektív magányérzetnek, amit a 21. századi ember ismer: együtt élünk, mégis külön, beszélünk, de nem halljuk egymást, szeretünk, de nem tudunk kapcsolódni.
Ez a könyv megrendítően őszinte, finoman rétegzett lélektani regény, amely nemcsak az öregedésről és a felejtésről szól, hanem az emberi kapcsolataink fokozatos elidegenedéséről is.
Margit története egyszerre személyes és univerzális – egy tükör, amelybe belenézni kényelmetlen, mégis szükséges.
A regényt azoknak ajánlom, akik szeretik a mély, lírai hangvételű, mégis nyers erejű történeteket; akik nem félnek attól, ha egy könyv nem megnyugtat, hanem kérdez.
Ez a történet nem a feledésről szól, hanem arról, mi marad meg bennünk, amikor már minden más elmosódik.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Ahol más feladná, neki se kezdene, ott ő sikál, kapál, csúszik, mászik, porol, töröl, seper és mindez számára láthatóan maga a szent gyönyör. Mintha a takarítás tartaná fenn az életében az állandóságot.
Távoli rokonok
Scolar Kiadó
2025
Puhatáblás, Ragasztókötött
173
