Durica Katarina új regénye három nő történetén keresztül beszél a veszteségről, az újrakezdésről és arról, milyen nehéz megtalálni a helyünket egy idegen világban.
Rita férjével és három gyermekével külföldre költözik, ahol a nyelvi nehézségek, a munkakeresés és a beilleszkedés kihívásaival kell szembenéznie. Végül egy temetkezési iroda ravatalozójában kap munkát, ahol nap mint nap mások gyászának közelébe kerül. Az ő történetében különösen szerettem, hogy a kivándorlást nem csupán lehetőségként, hanem veszteségekkel, bizonytalansággal és identitáskereséssel járó folyamatként mutatja be a szerző.
Laura egy fiatal táncos, aki nem hajlandó feladni az álmait, miután kiesik egy kortárs cirkuszi társulat válogatásáról. Brüsszel utcáin készített különleges táncvideói egyre népszerűbbek lesznek, miközben ő továbbra is azért küzd, hogy megtalálja a saját útját. Laura történetszála lendületes és reményteli, mégis jól érzékelteti, milyen vékony határ húzódik a valódi önkifejezés és a közösségi médiában felépített látszat között.
A regény legsúlyosabb története Klaudiáé, akit tizenhét évesen rabolt el a helyi maffia Dunaszerdahelyen. Több mint húsz év telt el, de a családja azóta sem kapott választ arra, mi történt vele. Édesanyja már nem abban reménykedik, hogy lánya hazatér, csupán abban, hogy egyszer végre eltemetheti. Ez a történetszál különösen megrázó, mert azt mutatja meg, hogy a bizonytalanságban megélt gyász talán még a biztos veszteségnél is kegyetlenebb. Klaudia története ugyan csak finoman húzódik meg a háttérben, mégis végig baljós árnyékot vet a regényre. Éppen visszafogottsága miatt válik különösen nyugtalanítóvá és fájdalmassá.
A három nő sorsa látszólag nagyon különbözik, mégis ugyanazok a kérdések kapcsolják össze őket: hogyan lehet elengedni azt, amire nincs magyarázat, hogyan lehet új életet kezdeni egy idegen helyen, és meddig képes megtartani bennünket a szerelem, a barátság és a család.
A könyv legerősebb része számomra az volt, ahogyan a női kapcsolatokat és a hétköznapi veszteségeket ábrázolja. A szerző érzékenyen ír a kivándorlás magányáról, a házasság megtartó erejéről és azokról a nőkről, akik akkor is támogatják egymást, amikor a távolság vagy az élethelyzetek elválasztják őket.
Néhol azonban úgy éreztem, hogy a három történetszál közül nem mindegyik kapott azonos mélységet, és bizonyos érzelmi háttérelemeket szívesen olvastam volna részletesebben. Ettől függetlenül a regény fontos témákat érint, erős atmoszférát teremt, és több jelenete még sokáig az olvasóval marad.
Rendkívül zavaró volt a könyvben a sok helyesírási, tördelési és gépelési hiba, ami többször kizökkentett az olvasásból, és sajnos az összhatásból is sokat levont.
Én ennél a könyvnél nem éreztem azt a mélységet, azt a húsbavágó érzelmi erőt, amit eddig a szerző szinte minden regényében megtapasztaltam. Bár fontos és súlyos témákat érint, ezúttal a történetek kevésbé értek el hozzám, és a szereplőkhöz sem tudtam igazán közel kerülni.
Azoknak ajánlom, akik szeretik a társadalmi kérdéseket érintő, érzelmileg intenzív női történeteket, és szívesen olvasnak a kivándorlásról, a gyászról, az eltűnés feldolgozhatatlanságáról, valamint az emberi kapcsolatok megtartó erejéről.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Boldog az, aki otthon, a négy fal között elégedett.
Üveghattyú
Piros Hó
2026
Keménytábla, Védőborító
440
