Tűpontos leírása egy olyan elfáradt és céltalan kapcsolatnak, amiben a nő és a férfi évekig, sőt évtizedekig eléldegél egymás mellett, ahol már semmi nyoma a szerelemnek vagy a tiszteletnek, csak a társas magány, az unalom és a megszokás marad.
Anna és Feri már hosszú évek óta alkotnak egy párt. Mindketten túl vannak már a negyvenen, nem élnek házasságban, nincsenek gyerekeik, még csak szakmailag se igazán vannak nagyra törekvő álmaik. Sodródnak egymás mellett, sosem veszik kezükbe életük irányítását, helyette elkényelmesednek, nem vállalnak felelősséget önmagukért és a másikért, valamint magukkal hordozzák azokat a családi mintákat és traumákat, amelyek megnyomorítják életüket.
Mindennapi életüket megkeserítik a múlt traumái, miközben sehol nem találnak megértésre vagy vigaszra. Hiába élnek együtt egy párkapcsolatban hosszú évek óta, mégis idegenek egymás számára.
Emberi kapcsolataik nem működnek, nincs egy szerető családi hátterük, nincsenek megértő és támogató barátaik. Bekerülnek egy olyan mókuskerékbe, ahonnan nincs menekvés.
Az az életcsapda, amiben két felnőtt sikertelenül és mindhiába próbál életén változtatni, végül mindig ugyanoda vezet.
Hiába két felnőttről szól ez a történet, Anna és Feri valójában két rémült és magányos gyerek felnőtt testben. Egyikük sem tudja mit jelent a szeretet, nem tudják hogyan kell jól szeretni, idegenkednek az intimitástól és fogalmuk sincs arról, hogy milyen irányba tartanak.
Két párhuzamos élet, ami sosem találkozik. Kínlódás, gyötrelem, fásultság, beletörődés és kilátástalanság.
Miközben végigolvassa az ember ennek a két szerencsétlennek az életét, rengeteg kérdés merül fel az olvasóban.
Hogyan boldoguljon két ember az életben, akik sosem tapasztalták meg azt, hogy szeretve vannak?
Hogyan éljenek párkapcsolatban, ha mindketten egy megtört családból származnak?
Hogyan legyenek boldogok, ha közben visszahúzza őket a múltjuk traumája?
Hogyan kell egyáltalán boldog párkapcsolatban élni?
Hogyan szeressék a másikat, ha még csak önmagukat sem tudják szeretni?
Anna és Feri mártírként feláldozzák életüket másokért, belefásulnak egy olyan életbe, amiről azt gondolják, hogy ők mindennek csak a passzív elszenvedői.
Meggondolatlan, rossz és ártó döntéseket hoznak meg nap mint nap, egymást bántják folyamatosan, ennek ellenére, valamiért kitartanak egymás mellett.
Megszokásból? Félelemből? Gyávaságból? Tudatlanságból?
Ezekre a kérdésekre nem csak az olvasó, de szerintem Anna és Feri sem tudják az igazi választ, mert jobb és könnyebb tudatlanságban élni, mint felelősséget vállalni és szembenézni mindazzal, ami elromlott és eleve sosem volt jó.
Olvasás közben néha-néha még felcsillant bennem a remény, hogy talán lesz valamilyen megoldás számukra, de aztán a könyv vége minden reményemet lerombolta, mikor rájöttem arra, hogy ahány ember, annyi sors.
Nem minden történetben adatik meg a fejlődés, a változás, a bátorság vagy a felelősségvállalás.
Sokszor csak a néma csend, a nagy üresség és a kilátástalanság marad.
Anna és Feri „szerelmi” története a lehető legpontosabb példája annak, hogyan ne éljünk egy párkapcsolatban. Milyen hibákat ne kövessünk el, mire figyeljünk oda, mikor lépjünk és mikor cselekedjünk.
Így is lehet élni, de szerintem nem érdemes. A történet két főszereplője önkéntesen vállalja magára a sok bántást és szeretetlenséget, mindezt azért, mert nem ismernek más megoldást, mindketten azt hiszik, hogy ez a normális.
Két párhuzamos a végtelenben…vajon találkoznak valamikor? Vajon megismerik úgy igazán egymást? Vajon megtanulnak szeretni?
Kedvenc idézetem a könyvből:
Minden alkalommal úgy nyitott be a kertkapun, hogy mostantól maga mögött hagyja a fájdalmas gyerekkort, és végre érett felnőttként tekint körbe. Csakhogy valami mindig visszaidézte a régi időket.
Párhuzamosok a végtelenben
Scolar Kiadó
2024
Puhatáblás
256
