Ez a történet egy csendes, befelé forduló utazás, és pontosan ettől lesz egyszerre szép és nehéz is.
Dzsongmin kiégése nagyon valóságos. Az a pillanat, amikor egyszer csak nem bírod tovább, amikor a tested és a lelked egyszerre mondja ki, hogy elég. Ezt az érzést és lelkiállapotot a könyv érzékenyen és hitelesen ragadja meg. Dzsongmin egy fazekas műhely falai és alkotásai között talál lassan vissza önmagához. Ahogy a keze egyre magabiztosabban formálja az agyagot, úgy kezd újra formát ölteni a belső világa is, csendben, türelmesen, minden sietség nélkül.
A történet egyik legszebb rétege éppen ez: a gyógyulás nem hangos, nem látványos, hanem apró, ismétlődő mozdulatokban történik. Egy csésze elkészítésében. Egy közösen elfogyasztott kávéban. Egy kimondott vagy éppen elhallgatott mondatban. Ugyanakkor ez a lassú tempó néha megterhelővé és unalmassá válik olvasás közben. A könyv sokszor inkább hangulatokat teremt, mintsem valódi cselekményt épít, és emiatt időnként nehéz kapcsolódni a történethez. A karakterek közötti kapcsolatok szépek, de néha felszínesek maradnak, mintha valami visszatartaná őket attól, hogy igazán mélyre menjenek.
Mégis van ebben a könyvben egy megfoghatatlan nyugalom. Egy csendes jelenlét, ami nem akar többet mondani annál, mint amire éppen szükséged van. Egy emlékeztető arra, hogy nem mindig kell sietni, nem kell állandóan haladni, bizonyítani, megfelelni. Hogy néha az is elég, ha csak jelen vagyunk, és hagyjuk, hogy az élet lassan, szinte észrevétlenül újra formát találjon bennünk.
A Szojo fazekasműhely világa kifejezetten hangulatos: az agyag nyers, földes illata, a frissen főzött kávé melege, a fények játékai a polcokon sorakozó edényeken, és az évszakok lassú, szinte észrevétlen váltakozása mind olyan atmoszférát teremtenek, aminél jó érzés megállni egy pillanatra. Ez a tér nemcsak fizikai hely, hanem egyfajta menedék is, egy hely, ahol nem kell többnek lenni annál, mint akik éppen vagyunk.
A könyv legerősebb pontja egyértelműen ez a lassúság. Az, ahogyan a fizikai alkotás, a kézzel formált tárgyak, az ismétlődő mozdulatok, a figyelem, segítik a lelki gyógyulást, nagyon szép és finom párhuzam. Mintha minden egyes elkészült csésze vagy tányér egy-egy apró darab lenne abból az emberből, aki újra és újra megpróbálja összerakni önmagát.
Ugyanakkor ez a lassúság néha a könyv gyengeségévé is válik. A történet sokszor túlságosan elidőzik a hangulatnál, miközben a cselekmény alig halad előre. A karakterek közötti kapcsolatok, bár ígéretesek, nem mindig mélyülnek el annyira, hogy igazán erős érzelmi hatást hagyjanak maguk után. Időnként hiányzik egy erősebb ív, egy pont, ami valóban megragadja az olvasót, és nem engedi el, egy pillanat, ami túlmutat a szépen megírt jeleneteken, és mélyebben is megérint.
Emiatt ez a könyv nem tudta teljes mértékben elnyerni a tetszésemet.
Akkor olvasd el ezt a könyvet, ha elfáradtál a sok rohanásban, és egy olyan történetre vágysz, ami lelassít és amiben nem a fordulatokat keresed, hanem az érzéseket.
Ez nem egy sodró lendületű történet, inkább egy halk, meditatív élmény. Nem mindenkit fog elérni, de aki ráhangolódik, annak képes valami finom, nehezen megfogható megnyugvást adni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Ha megállás nélkül haladsz előre, biztos, hogy felbukkan előtted az út, amit keresel.
A kis szöuli fazekasműhely
Athenaeum Kiadó
2024
Füles, Kartonált
239
Németh Nikoletta
