Egy ennyire különleges könyvborító és könyvcím után kíváncsian vágtam bele ebbe az olvasmányba, ami engem megint meggyőzött arról, hogy Tisza Kata könyvei számomra nem csak szakmai, de ugyanúgy irodalmi szempontból is magas színvonalúak.
Ez a novelláskötet olyan rövid, lényegre törő és szókimondó kis történeteket tartalmaz, amelyek egy meghitt és intim beszélgetéshez hasonlítanak. Olyan, mintha olvasóként az ajtókilincsen keresztül hallgatnánk ki egy-egy olyan beszélgetést, amiről elsőre azt gondolnánk, hogy semmi közünk hozzá, aztán kiderül, hogy lehet, hogy a történet szereplői nem mi vagyunk, de az elhangzottak ugyanúgy lehetnének a mi szavaink is.
Egyszerre felemelő, megnyugtató és nyugtalanító érzés arról olvasni, hogy nem vagyunk egyedül problémáinkkal, traumáinkkal és elakadásainkkal.
Én mindig ezt érzem, mikor egy-egy újabb Tisza Kata könyv kerül a kezembe. Tőle mindig azt kapom, amit várok, sőt minden elvárásomat felülmúlja az ő könyve, amiben egyszerre érzem a szerzőt terapeutámnak, barátomnak, lelki társamnak és sorstársamnak.
Ettől válik igazán élvezetessé egy könyv, mikor megszűnik a szakadék szerző és olvasó között, mikor a közvetítés olyan módokon történik meg, ami már szinte varázslatos.
Mi a semmi megszelídítése? Őszintén? Nem tudom, de gyakran érzem és értem.
Az az üresség, amit akkor is érez az ember, mikor látszólag minden rendben, mikor nincs oka a panaszra, mikor mindene megvan, valami mégis hiányzik. Mikor maga az élete boldog, csak ő nem az.
Ebben a nagy semmiben elfogadni a magányt, az egyedüllétet, a fájdalmat, a megbánást, a gyászt nagy feladat. Megélni és átélni azokat a pillanatokat is, amelyek nem a teljesítményről, nem a sikerről, nem a célokról szólnak, ez az igazi boldogság.
Boldognak lenni a boldogtalanság közepette is. Mosolyogni, akkor is ha könnyes a szem. Ölelni, akkor is, mikor fáj. Kérni, akkor is, mikor nehéz. Mindezt nem mártírként, hanem megengedően és elfogadóan.
Ennek a semminek az elfogadása, a megszelídítése, sőt a megölelése az igazán nagy feladat, mindezt egy olyan korban, mikor annyi minden zúdul az emberre.
Önismeret, önfejlesztés, önszeretet, önelfogadás, elengedés, megbocsátás, újrakezdés, lezárás…megannyi szó és fogalom, amivel a mai ember szembesül és dolgozik.
A semmi nem rossz, nem negatív. A semmi bármilyen lehet. Lehet szorongató vagy felszabadító. A semmi nem az üresség, hanem a végtelen lehetőségek tárháza, mikor átértékelődik, új tartalommal bontakozik ki mindaz, ami eddig semminek számított.
A semmiben van igazán lehetősége az embernek, hogy szembenézzen önmaga gyarlóságával és ne csak beszéljen az önelfogadásról és az önismeretről, hanem meg is élje.
Tisza Kata könyve ebben nyújt óriási segítséget. Kézen fogva vezet, irányít, útmutatásokat ad, megölel, vigasztal és bátorít, de legvégül magadra hagy, hogy a saját csendedben meghalld azt a hangot, ami a tied, ami neked szól, ami hozzád szól.
A semmiben megtalálni önmagunkat az egyik legnagyobb feladatunk. Nem elveszni, nem hibáztatni, nem kifogásokat keresni, nem mártírkodni, hanem megállni és megélni azt is, ami néha csak egy nagy semmi. Én ha elég ideig ül az ember ebben a nagy semmiben, akkor utána talán a valami is másképp fog majd kinézni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Végül meg kell tanulni boldognak lenni ebben a boldogtalanságban. Magunkat igazolni, ha nem érzünk boldogságot. Ha szabadon érezheted, hogy szomorú vagy, az része a boldogságnak. Talán ez lesz az elérhető boldogság maga.
A semmi megszelídítése
Scolar Kiadó
2024
Keménytábla
269
