Ez a könyv egy könyvtárosról szól, aki az első világháború pusztítása közepette nemcsak könyveket és könyvtárakat próbál megmenteni, hanem valami sokkal fontosabbat is: reményt, szépséget és egy kis normalitást vinni azoknak az embereknek, akik szinte mindent elveszítettek. Különösen szerettem azt a gondolatot benne, hogy a könyvek még a legsötétebb időkben is hidat jelenthetnek az emberek között, és hogy egy könyvtár újjáépítése valójában egy közösség újjáépítésének része lehet.
Jessie Carson története számomra egyértelműen a regény legerősebb része volt. Érdekes volt olvasni ezekről az elszánt nőkről, akik egy háború sújtotta vidékre érkeztek azért, hogy segítsenek, szervezzenek, tanítsanak és valamennyit visszaadjanak abból az életből, amit a háború elvett. Jessie küldetése pedig különösen közel állt hozzám, hiszen nem fegyverekkel vagy hatalmas tettekkel próbál változást elérni, hanem könyvekkel, történetekkel és a gyerekek felé forduló figyelemmel. Szép üzenete ez a regénynek, hogy nem minden hőstett látványos, és néha egy könyv is lehet a remény egyik formája.
Különösen megérintett, ahogyan a történet megmutatja, hogy az újjáépítés nem csupán házak és falvak helyreállítását jelenti, hanem az emberek lelkének lassú gyógyulását is. Jessie munkáján keresztül szépen kirajzolódik, milyen sokat jelenthet egy közösségnek az, ha valaki visszaad neki valamit a régi élet biztonságából és öröméből.
A két idősíkos történetvezetés alapvetően jó ötlet, mégis itt éreztem némi aránytalanságot. Az 1918-as szál sokkal inkább magával ragadott, míg Wendy 1987-es nyomozását időnként inkább csak eszköznek éreztem ahhoz, hogy Jessie múltjának újabb részleteit megismerjük. Szívesebben időztem volna még többet Franciaországban, Jessie és a többi önkéntes között, és az ő kapcsolataikat, félelmeiket, veszteségeiket is mélyebben megismertem volna.
Talán éppen ezért maradt bennem a végére némi hiányérzet. A történet témája nagyon erős, és rengeteg érzelmi lehetőség rejlik benne, de számomra ezekből nem mindegyiket sikerült igazán mélyen kibontani. Voltak megható és inspiráló pillanatai, mégsem érintett meg annyira, mint amennyire a történet alapján vártam. Néhol a tempó is lassabbnak érződött, miközben bizonyos részeket éppen ellenkezőleg, túl gyorsan lezártnak éreztem.
Ennek ellenére örülök, hogy elolvastam, főként azért, mert egy olyan nő történetére irányítja rá a figyelmet, akiről korábban keveset tudtam, és mert szépen emlékeztet arra, hogy a kultúra, a történetek és a könyvek nem luxuscikkek még a legnehezebb időkben sem. Néha éppen ezek segítenek abban, hogy az ember újra elhiggye: van élet és újrakezdés a pusztítás után is. Különösen tetszett az a gondolat is, hogy a reményt nem mindig nagy tettek hozzák vissza az emberek életébe. Néha elég hozzá egy történet, egy közösség, egy könyv vagy valaki, aki emlékeztet bennünket arra, hogy a legsötétebb időszakok sem tartanak örökké.
Azoknak ajánlom ezt a regényt, akik szeretik a valós történelmi eseményekből és nők életéből inspirálódó regényeket, a két idősíkon futó történeteket, valamint azokat a könyveket, amelyek középpontjában könyvek, könyvtárak és erős női karakterek állnak. Ha pedig szereted azokat a történeteket, amelyek a háborút nem elsősorban a csatatérről, hanem az egyszerű emberek és az újjáépítés oldaláról mutatják meg, érdemes adnod ennek a könyvnek egy esélyt.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Hiszen ezért olvasunk: hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül, és mások is éreznek úgy, ahogyan mi.
A remény könyvei
Libri Könyvkiadó
2026
Füles, Kartonált
421
Megyeri Léna
