Nagyon szeretek svéd krimiket olvasni, számomra nagyon izgalmasak és szórakoztatóak ezek a regények. Én azt szeretem a svéd krimikben, hogy a gyilkosság nyomozása és felderítése mellett, nagy hangsúly van a szereplők lélektani elemzésén. Indulataik, tetteik, motivációjuk, gondolatuk, mindaz ami elvezet egy gyilkost egy bűncselekmény elkövetéséhez, a svéd krimikben mindig górcső alá kerül és több szemszögből van megvilágítva.
Karin Alvtegen pszichokrimije két teljesen különböző nő sorsának alakulását mutatja be, akik gyermek- és ifjúkori gyötrelmes emlékeik miatt, nehezen tudnak szabadulni a múlt fogságából.
Monika, az okos, sikeres és fiatal orvosnő, akire úgy tűnik, hogy rátalált a szerelem. Maj-Britt, egy idősödő, túlsúlyos és magányos nő, aki évek óta nem hagyta el otthonát. Két váratlan esemény, egy baleset és egy levél, arra kényszeríti ezt a két nőt, hogy nézzen szembe a múltjával, és annak borzalmas tetteivel és következményeivel.
A két női főszereplő élete megint csak egy jó példa arra, hogy a múlt árnyékai elől nem lehet elmenekülni, előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznünk ezekkel a traumákkal.
Monika és Maj-Britt is, csak úgy tudnak felszabadult életet élni, ha a gyermekkori traumáikat feldolgozzák, mert azok határozzák meg a jelenlegi életüket. A múltbéli események, a vallásos közösség és a szülők, olyan nagy terhet tettek két nő életére, hogy ők ezek miatt, évekig szégyenként hordták el magukban mindazt a sok elkövetett bűnt, amiért ők nem teljes mértékben voltak felelősek.
Eléggé nyomasztó és depresszív a könyv hangulata, azonban megfelelő egy őszi esős délutáni olvasáshoz. Nagyon lehangoló a két nő élettörténete, épp ezért is olyan meglepő a könyv vége, hiszen az előző oldalak hangulata alapján, én személy szerint nem erre a befejezésre számítottam.
Én ettől a könyvtől valamivel többet vártam el, kicsit túl lapos és rideg volt.
Ebben a történetben valahogy mindenki sérült és beteg, mind olyan szégyenfoltokat hordoznak magukon, amire az olvasó csak rémülettel tud reagálni. És a sok borzalom elolvasása után, a végén ott van a szereplők feloldozása, ami szerintem egyáltalán nem illik ebbe a képbe.
Még nem igazán tudom eldönteni, hogy akkor most egy krimit, egy drámát, egy thrillert vagy egy lélektani regényt olvastam. Mindenből volt egy kicsi benne, de egyik rész sem volt úgy igazán jól kidolgozva.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Nem futhat elég gyorsan az ember, ha az, ami elől menekül, benne lakozik.
Szégyen
Animus Kiadó kft.
2014
Füles, Kartonált
288
