Bár lelkileg nagyon megterhelő a holokauszt borzalmairól olvasni, én mégis fontosnak tartom ennek a történelmi kornak a megismerését, ami nem csak áldozatokról és túlélőkról szól, hanem olyan inspiráló emberekről, akik a végsőkig küzdöttek az életben maradásért.
Minden egyes 2. világháborús történet hordoz magában, a sok szenvedés és nyomorúság ellenére, egyfajta életigenlést, ami túlmutat a haláltáborokon és az emberi gyarlóságon.
Ebbe a könyvösszeállításba olyan fontos és szívbemarkoló olvasmányok kerültek be, amelyek segítenek elképzelni az elképzelhetetlent olyan emberi sorsokon keresztül, amelyek inspirálóak és motiválóak.
Nehezen lehet szavakba önteni, azt amiről ez a könyv szól. A súlyos tettek és tények felülírják az érzelmeket, és bár ez a könyv történelmi pontossággal és precizitással közelíti meg a holokauszt eseményeit, azért mégiscsak nehezen emészthető meg mindaz ami a sorok között kiolvasható.
A regény középpontjában apa és fia története áll, mégis egy családregény ez, mivel az összes családtagra kitér a szerző. Nagyon részletesen, eseménydúsan és történelmi pontossággal olvashatunk egy osztrák zsidó család rémséges történetéről, ami Bécsből indul el és Auschwitzig vezet.
A könyv igaz történet alapján íródott, kiindulópontja az apa naplója, valamint fia beszámolója és visszaemlékezései. Bár történetük maga a földi pokol, mélységes és meghitt kapcsolatuk egészen különleges és emberfeletti. Apa és fia 1939-ben kerülnek egy koncentrációs táborba, ami még csak a kezdete elképzelhetetlen megpróbáltatásaiknak. Mikor az apát Auschwitzba áthelyezik és fia önkéntesen vele tart, akkor derül ki igazán, hogy még a németek se voltak képesek arra, hogy szörnyű tetteikkel eltöröljék a legnemesebb emberi érzelmet: a szeretetet. Ezt legjobban apa és fia kapcsolata támasztja alá ebben a könyvben, de a többi mellékszálon is említésre kerülnek olyan emberek tettei és nevei, akik segítettek a halálra ítélt zsidókon.
Ez a történelmi regény, kivételesen nem egy memoár vagy egy visszaemlékezés, hanem egy olyan történet, aminek főszereplője egy nő, aki zenéjével és hegedűjével, életeket mentett meg az auschwitzi táborban.
Ezt a regényt alapos kutató munka előzi meg, amiről a könyv végén is lehet olvasni, ezért igaz történet alapján íródott a könyv, kiegészítve néhány helyen az írói fantáziával.
Megannyi túlélő beszámolója és visszaemlékezései adták ennek a regénynek az alapját, ami Alma Rosé, a híres és tehetséges zsidó hegedűművész életét meséli el.
Alma Rosé története egyszerre szívet tépő és szívmelengető, ugyanis ő az, aki a haláltáborok közepén, zenéjével nem csak a nácik tiszteletét, de a tábor lakosainak az elismerését is elnyerte önfeláldozó munkájával.
A birkenau női zenekar karmestereként, zenéjével és tehetségével, Alma megpróbált minél több ember megmenteni a haláltól. Egy olyan helyen, ahol a művészet és a tehetség nem sokat számított, Alma mégis képes volt zenéjével életeket menteni és életben tartani a hitet, a reményt és a szeretetet.
Nagy erőssége ennek a könyvnek a női szemszög, ami három rendkívül erős és kitartó zsidó nő történetét meséli el. Döbbenetes az ő történetük, valamint a gyerekeik története, akik szó szerint a legnagyobb fájdalom, keserűség és nyomor idején születtek. Megrendítő és megindító az ahogyan ezek a nők a végsőkig harcolnak gyerekeikért és a túlélés érdekében bármire képesek.
A kerettörténet három zsidó nő történetét mutatja be, akik gyereket szülnek egy koncentrációs táborban és mindannyian túlélik a 2. világháború szörnyűségeit. Bár az ő történetük van a könyv középpontjában, azért a szerző nagyon sok apró részletre is kitér még könyvében. Ezek a részek a nők hozzátartozóiról szólnak vagy olyan emberekről, akik ugyanúgy mint ők szemtanúi voltak a nácik kegyetlenségének.
Elképesztő az a sok borzalom, amiről ez a könyv mesél, gyakran nehéz megemészteni az oldalakon található információkat, ugyanis ebből semmi sem fikció, sajnos minden egy olyan valóságról mesél, amit még csak elképzelni is nehéz, nem hogy megélni és túlélni. Három nőnek sikerült túlélni a koncentrációs táborokat és gyerekeik és unokáik által megsemmisíteni Hitler tervét.
Akár mennyire szomorú, lehangoló és megrázó ez a történet, azért mégis csak van egy olyan erős üzenete, ami reményt adhat mindazoknak akik ha nem is hasonló, de ugyanúgy borzalmas dolgokat éltek át.
Az auschwitzi halálgyárról már sok borzalmas történetet hallottunk és olvastunk, de ez a történet egy “túlélésre kiválasztott” ember sorsa, akit arra ítéltek, hogy sorsokat és emberi életeket bélyegezzen meg, egy karra tetovált sorszámmal. És pont ez a borzalmas feladat volt az, ami megmentette életét, és ezáltal ő is sokak életét mentette meg.
Lale Sokolov nem egy magas rangú kápó, csak egy egyszerű zsidó, akinek munkája olyan kiváltságokkal jár, melyek betekintést nyújtanak az auschwitzi tábor borzalmas mindennapjaiba. Különleges képességeinek és feltűnő személyiségének köszönhetően, viszonylag szabadon mozoghatott a táborban, ezért sok olyan élményről számol be, ami a többi fogoly előtt titok volt.
Hat nyelven beszélt, jó kapcsolatot ápolt a feletteseivel és mindenben segítette fogolytársait. A legmélyebb poklokat járta be, látta a gázkamrákat, szemtanúja volt az erőszaknak és az emberi megsemmisítésnek. De mégsem ezek a borzalmak győznek élete felett, hanem a reménység a szabadság és a jobb élet iránt. Abban a pokolban a szerelem az ami számára kiutat mutat és értelmet ad a holnapnak. A túlélésért folytatott harcban, csak a szerelem és az élni akarás vágya az, ami ezt a szörnyű helyet elviselhetővé teszi. Lale egy túlélő, aki bátorságának, akaraterejének és elhatározottságának köszönhetően, megpróbál nem a mindennapi halálfenyegetésre koncentrálni, hanem a jövőre. Egy olyan jövőre, melyikben szerelmével boldogan és szabadon élhet.
Cilka, a regény főszerplője, Lale és Gita barátja volt az ausschwitzi koncentrációs táborban, innen kikerülve azonban nem a szabadság várt rá, hanem egy újabb munkatábor, ahova fogolyként náci kollaboránsként küldték. Cilka egyetlen bűne az volt, hogy a német koncentrációs táborban egy náci tiszt személyes foglyává és játékszeréve tette, ő pedig a túlélés érdekében azt tette, amit tennie kellett.
Három év koncentrációs tábor után Cilkára újabb tizenöt évnyi ítélet vár egy szibériai büntetőtáborban.
Cilka azonban fiatalsága ellenére egy olyan ösztönös életigenlésről és akaraterőről tesz bizonyságot, amit egyetlen hatalom vagy elnyomás sem tud belőle kiirtani. Az elképesztő és brutális testi-lelki szenvedések során is sikerül ennek a fiatal lánynak életben maradni és újra hinni az életben és az igaz szerelemben.
A könyv a képzelet és a valóság között lavíroz, ugyanis Cilka személye valós, ennek ellenére néhány személy és adat, ami a könyvben megjelenik az írói fantázia szüleménye. Ez azonban semmit sem vesz el a könyv hitelességéből, ugyanis a regény minden egyes lapján érezhető az a temérdek kutatói munka, amit az írónő beletett ebbe a könyvbe, azzal a céllal, hogy minél valósághűbb képet adjon vissza olvasóinak. Az orosz büntetőtábor is ugyanolyan valós, mint Cilka személye, valamint azok az események amelyek ebben a táborban megtörténtek.
Mivel Cilka, Lale-val ellentétben már nem él, ezért az írónőnek nehezebb feladata volt megírni ezt a történetet, de mivel Lale visszaemlékezései és a háttér információk sokat segítettek ebben, ezért ha ez nem is lett egy önéletrajzi könyv, egy igazán szívet tépő, csodaszép és fájdalmas regény lett a végeredmény.
Cilka utazása olyan mintha az olvasó vele együtt járna be egy életutat, ami sokkal több szenvedéssel és megpróbáltatással van teli, mint amit egy ma élő ember egyáltalán el tudna képzelni, ez az utazás azonban rengeteg olyan üzenetet tartalmaz, ami egy életre szól.
Cilka személyisége és története nem csak, hogy magával ragad, inspirál és motivál, ugyanakkor egy olyan példát statuál elénk, ami mellett nehéz megszólalni.
Ebben a könyvben egy magyar család igaz történetét lehet végigolvasni, akiket a 2. világháború szétválasztott és a túlélőket örökre megváltoztatta.
A túlélő testvérek több évnyi hallgatás után törik meg a csendet és mesélnek olyan háborús borzalmakról, elszenvedett sérelmekről és traumákról, ami a mai ember számára elképzelhetetlen.
Valamiben más ez a regény, mint a többi hasonló témájú könyv, ugyanis kíméletlen és szívet tépő őszinteséggel és kendőzetlen realizmussal mesél arról, hogy milyenek voltak a mindennapok egy koncentrációs táborban.
Ebben a könyvben semmi sincs a fantáziára bízva, minden nagyon részletesen és tűpontosan le van írva, ami sajnos gyakran gyomorforgató. Az ember elevenébe vág és szó szerint fizikai fájdalmat okoz ez a történet, ami most nem felnőttek, hanem kamasz fiúk küzdelmes útját meséli el.
Dov és Jichak története borzalmasan fájdalmas, mégis megbújik a fájdalmas részek között a remény és a hit, hogy van kiút a legmélyebb sötétségből is. Ellentétben a könyv borítójával, nem két kisgyerekről, hanem két kamaszfiúról van szó ebben a regényben.
A lehető legnezebb és legmocskosabb részletek jönnek elő ebben a könyvben, egy durva realitás és egy olyan élettörténet, ami egyszerre túl soknak is tűnhet.
Megdöbbentő, traumatikus és kegyetlen azokat a posztraumatikus történeteket olvasni, amelyek jóval a háború után sem érnek véget.
