Ellentétben a könyv címével, ennek a kisregénynek semmi köze nincs Amerikához, ugyanis cselekménye nem a lehetőségek országában játszódik, hanem egy háromtagú család életéről mesél. Valójában az egész könyv egy narráció, egy olyan elbeszélés, ami egy tizenegy éves kislány szájából hangzik el.
Ez a kislány saját gondolatait és érzelmeit osztja meg olvasóival, miután apja halála óta nem hajlandó beszélni. Valami miatt úgy gondolja, hogy ő a felelős apja haláláért, ezért bűntudatból vagy vezeklésből, azt fogadja meg, hogy többet nem fog beszélni, azt remélve, hogy így nem árt másoknak.
Az csak az egyik fele a könyvnek, hogy ez a kislány hogyan küzd meg a halál, a gyász, a fájdalom vagy épp a bűntudat, vezeklés és bűnhődés kérdéseivel, ugyanis a könyv másik része arra fókuszál, hogy a kislány környezete hogyan reagál arra, hogy ő a némaságba menekül.
Sok olyan tényező volt ebben a könyvben, ami tetszésemre volt. Első sorban a személyes és meghitt hangulata, ami által egy fiatal kislány gondolataiba és lelki világába láthattam bele. A regény elbeszélés módja is nagyon tetszett, szinte olyan volt mintha egy hosszú levelet vagy egy naplóbejegyzést olvastam volna, ahol egészen intim és titkos gondolatokba láthattam bele. Az elbeszélés sokat ugrándozott időben és térben, valóság és képzelet között lebegett mindvégig, de ez is csak még jobban megerősítette azt, hogy mennyire zavart és bizonytalan a regény főszereplője, a kis Ellen.
Ami mindvégig a könyv felett lebeg mint egy titokzatos rejtély az az, hogy mi is áll valójában annak hátterében, hogy ez a kislány nem akar többet megszólalni.
Tényleg ő ölte meg az apját? Valóban Isten volt az, aki segített neki ebben a tervében?
Olvasóként azt várja az ember és azt reméli, hogy ezekre a kérdésekre egyértelmű válaszokat kap, de ez ilyen formában nem valósul meg a regényben. Sok utalás, ki nem mondott szó, a nyomasztó hangulat, a feszültséget keltő mondatok valójában csak sejtetik azt ami megtörtént vagy megtörténhetett.
Nem is hiszem, hogy most azon van a lényeg ebben a könyvben, hogy mik is valójában az apa halálának körülményei, sokkal inkább az a fontos, hogy egy kislányra ez milyen hatással van, milyen gondolatokat és érzelmeket vált ez ki belőle, valamint a környezete mennyire tudja őt ebben támogatni és megérteni, vagy csak értetlenül állnak mindez előtt.
Egyértelműen az átélt traumákon van a hangsúly ebben a könyvben, valamint azon, hogy a család és benne a szülői szerep hogyan tudnak akár maradandó testi-lelki sebeket hagyni ártatlan gyerekeken. Rövidsége, tömörsége és lényegre való törekvése a legnagyobb erősségei, ugyanis ez a személyes ihletésű regény nagyon élethűn mutatja be azt, hogy milyen rejtett és sötét oldalai vannak egy diszfunkcionális családnak.
Ez a kisregény az ellentétek regénye. Egyfelől ott van a csendes és visszahúzódott kislány, aki a némaság és a bűntudat sötét világába menekül, másfelől pedig ott van az édesanya eleven és pozitív kisugárzása, aki az átélt traumák ellenére is hisz abban, hogy ők a „fény családja”, akik a látszat ellenére is, lehetnek még boldogak.
Ez a csupán pár oldalas, néhány órás olvasmány, valójában pont ezért annyira hatásos és nyomasztó egyszerre, mert a rövid mondatok által, sok az üres tér, amibe a ki nem mondott szavak, de a közvetített érzelmek szorulnak.
Ez a tömör, rövid és minimalista regény nem nyújt egyértelmű válaszokat az élet nagy kérdéseire, sőt még csak feloldozást vagy boldogan véget érő történetet sem, hanem csak egyfajta pofátlan őszinteséggel, bátorsággal és szinte már provokatív kitárulkozással, olyan erős érzelmeket és gondolatokat közvetít, amiket csakis a sorok között lehet kiolvasni.
Könnyű elmerülni benne, viszont annál nehezebb miután a végére ér vele az ember. Érdemes elolvasni!
Kedvenc idézetem a könyvből:
Mindennap kell valamit tenni azért, hogy jobb legyen. Kézbe kell venni a sorsunkat…
Isten hozott Amerikában
Jaffa Kiadó és Kereskedelmi Kft.
2020
Keménytábla, Védőborító
136
