Nagyon nehéz feladatnak tartom azt, mikor véleményeznem kell egy olyan könyvet, amiért mindenki oda van és őszintén bevallva, pont ezért vettem én is kezembe ezt a könyvet, mert már a fülszövege arra utal, hogy ez a könyv „méltán szerepel minden idők legjobb regényei között”.
Ezek után egyértelmű, hogy nagyon nagy elvárásokkal indultam neki, de bármennyire is próbáltam rálelni erre az egyediségre és remekműre, nekem nem teljes mértékben sikerült.
Az tény és való, hogy szépirodalmi szempontból egy igazi csemege, nagyon jó a könyv fordítása, nyelvezete, mondatszerkezetei, hangulatvilága, de engem a története ebben az esetben nem tudott megérinteni.
Hangulata nekem sokszor túl nyomasztónak és szomorúnak tűnt, nem tudtam azonosulni a könyv szereplőivel, a története nem váltott ki belőlem mélyebb érzelmeket, bár sokszor nagyon megfogott és elgondolkodtatott egy-egy mondata a könyvnek.
A történet két főszereplője, Ruth és Lucille, akik édesanyjuk elvesztése után, először a nagymamára, után a nagynénire vannak rábízva. A két ikertestvér különböző módokon próbálja feldolgozni a gyászt, a veszteséget, a csalódottságot, miközben egy újabb anyai mintával is szembesülnek.
Ez a családi történet, ahol a magány, a veszteség és a csalódás mindennapi, erősen rányomja bélyegét a könyv hangulatára, és bár a szavak megfogalmazása és használata enyhíti ezt a fojtogató érzést, még mindig keserű ízzel olvassa végig az ember ezt a történetet.
Én lélegzet visszafojtva olvastam ezt a könyvet, mert folyamatosan arra vártam és számítottam, hogy mikor történik meg a következő drámai fordulat a könyvben. A félelem és a bánat olyan mélységes ebben a könyvben, hogy nehéz mellette bármi másra odafigyelni.
A regény több fontos pillanatból, emlékből és hangulatból épül fel, ahol a két kamaszodó lány egy életszakaszát kísérhetjük végig. Ruth és Lucille emlékeket feldolgozva és új érzéseket befogadva próbálnak saját útjukon felnőni, miközben folyamatosan ott van bennük az az űr, amit édesanyjuk elvesztése hagyott bennük. Értetlenül, bizonytalanul és csalódottan próbálnak egy újabb anyai mintával megbarátkozni, ami sajnos nem igazán jelent számukra nagy vigaszt vagy támaszt.
Mivel nem a cselekménye a legerősebb ennek a könyvnek, ezért főleg a leírások, az érzések és a hangulatok emelkednek ki benne. Talán pont azért maradt bennem egy hiányérzet a könyv befejezése után, mert a regényben is ott van egy szakadék, egy űr, ami olyan, mintha egy hiányzó rész miatt nem lenne teljes a kép. És a lányok történetében sok a hiányzó rész, sok a kimondatlan szó és a meg nem élt érzés. Ebben az űrben ott van a sok családi trauma, az örökölt családi minták, a közös fájdalom, valamint a szeretet hiánya, amire minden gyerek vágyik.
Az a pár év, ami ebben a könyvben elmesélésre kerül, valójában több generáció hibáit, kudarcait és veszteségeit öleli fel. A lányoknak szinte esélyük sincs egy „normális” életre, azokkal az örökölt családi traumákkal és generációs mintákkal, amikkel felnőnek. Ezért is van az, hogy az egyik fellázad ez ellen, a másik beletörődik ebbe a helyzetbe. Útkeresésük során emlékeket idéznek fel a múltból, érzésekbe kapaszkodnak és próbálnak saját módszereikkel megküzdeni a nagybetűs élettel, amiből nekik sajnos már gyerekként is nagyon sok jutott.
Ruth visszaemlékezéseit olvasva egy olyan háztartásba nyerünk betekintést, ahol a gyermekkor és a családi élet egy egészen csonka változatát ismerhetjük meg.
Csendes és békés hangulata a könyvnek, valójában pont az ellenkezője annak a sok tomboló fájdalomnak, ami a lányokban megbújik, akik szeretetet és kötődést nem ismerve, próbálnak egymás előtt megnyílni és újra megbízni egy olyan felnőtt világban, ami folyton magára hagyja őket.
A könyv tele van szimbólumokkal, akárcsak a tó, ami központi témája ennek a regénynek, de a könyv címe is jó sok megfejtést rejteget magában.
Az biztos, hogy itt nem egy átlagos háztartásról van szó, hanem egy külön világról, ami nem biztos, hogy megfelel az elvárt társadalmi normáknak. Mert a ház négy falai között gyakran olyan traumák és drámák mennek végbe, amelyek a külvilág számára láthatatlanok, mégis hatással vannak a benne élő emberekre.
Mélyen fájdalmas és realista ez a könyv, szerintem nehéz olvasmány és pont ezért meg kell érni rá és a megfelelő pillanatban kell elolvasni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Ha az ember eltéved a vízen, minden domb Ararátnak tűnik.
Háztartás
Magvető Kft.
2020
Keménytábla, Védőborító
244
