A szerző előbbi kötete is mély nyomokat hagyott bennem, de engem ezzel a második kötettel még inkább elvarázsolt, ha ez egyáltalán még lehetséges. Nagyon szeretem az ő írói stílusát, mert szókimondó, helyenként nyers, ugyanakkor őszinte, direkt és mélyen megható.
A trilógia második kötete egy önálló kötet, új történettel és új szereplőkkel.
A második kötet sem árul zsákba macskát, amint azt a könyv címe is megmutatja, megint egy bonyolult családi dinamikának lehetünk a részesei. Ezúttal egy anyós kerül a középpontba, akinek cselekedetei, szavai, döntései súlyos következménnyel járnak ebben a könyvben.
Asa, az anyós, aki nehezen éli meg azt, hogy fiának új párja van, sőt gyereke születik. Egyedülálló anyaként nevelte fel egyetlen fiát, Andreast, aki felnőttként kirepülve a családi fészekből új családot alapít. Bár Asa kommunikációs tanácsadóként dolgozik, és sikeres is munkájában, sajnos fiával és menyével nem tud szót érteni. A borostyán típusú anya és anyós, aki képtelen elengedni fiát és érzelmileg leválni tőle, több olyan döntést is hoz, amivel átlépi az egészséges határokat és károkat okoz fia családjában. Emiatt fia, menye és unokája teljesen eltávolodnak tőle, sőt minden jellegű kapcsolatot és kommunikációt megszakítanak vele.
A könyv nagy részben Asa szemszögét mutatja be, de azért helyenként Andreas, a fia, valamint Jossan, a menye szemszöge is megvilágításba kerül.
Ahogy halad a történet, egyre inkább válik bizonyossá az, hogy ebben a diszfunkcionális családi rendszerben mindannyian vétkesek, mindannyian hordoznak magukban valamilyen rossz mintázatot, elakadást vagy múltbeli sérelmet.
A könyv gyorsan és könnyedén olvastatja magát, annak ellenére, hogy elég nyomasztó és borúlátó a hangulata, mivel egy folyamatos feszültség és baljós érzés lengi körül.
Sok esetben szélsőséges, eltúlzott és radikális a szereplők döntése és cselekedete, de talán pont emiatt olyan élethű és realista.
Olvasás közben nehéz kiállni egy-egy szereplő mellett vagy megvédeni egy-egy szereplőt, mert mindannyian tévednek, de sajnos egyikük sem jut el odáig a történetben, hogy igazi felelősséget vállaljon tetteiért.
Bármennyire is szélsőséges és radikális az itt bemutatott családi kapcsolat és dinamika, valójában ez egy felhívás, egy figyelmeztetés arra, hogy a kommunikáció elengedhetetlen része kapcsolatainknak.
Ez a könyv több nézőpontot is megmutat, egyik szereplőt sem mutatja be hibátlannak. Óriási károk, visszafordíthatatlan veszteségek, súlyos határsértések, rossz családi minták és a kommunikáció teljes hiánya odáig vezet ebben a történetben, hogy egy látszólag egyszerű helyzet bonyolultá és megoldhatatlanná válik.
Belőlem nagyon sok ellentétes érzést váltott ki ez a könyv, hol szorongást, hol dühöt, hol megértést, hol pedig empátiát. A szülői szerep, a szülői minta, a szülő-gyerek kapcsolat egyik szélsőséges változatát olvashattam ebben a könyvben, ami rávilágított arra, hogy mennyire fontos a kölcsönös tiszteleten, empátián és nyitottságon alapuló kommunikáció.
A könyv legfőbb üzenete számomra az, hogy csak a szeretet nem elegendő, nem lehet a szeretet nevében felmenteni magunkat olyan bűnök és vétkek alól, amiben felelősségünk van.
Ez a családi dráma bárhol és bárkivel előfordulhat. A kérdés csak az: ki teszi meg az első lépést a megbocsátás, a gyógyulás, az elfogadás, a változás felé?
Ilyen traumák és drámák után van-e egyáltalán még visszaút vagy minden elveszett már?
Kedvenc idézetem a könyvből:
Ha az ember tisztában van a saját sérüléseivel és gyarlóságaival, kisebb valószínűséggel adja át őket a saját gyerekének. De mi a helyzet az élettársunkkal? Képesek vagyunk őt is megkímélni a sérüléseinktől és sebeinktől? Vagy ő az, akire rázúdítjuk a terheinket, amiket a szüleinkre kellett volna?
Az anyós
Helikon Kiadó
2025
Füles, Kartonált
348
Pap Vera-Ágnes
