A könyv címéből és nyárias hangulatából kiindulva, azt sejtettem, hogy egy könnyed és laza olvasmányról lesz szó. Az elején még érdekesen indul el benne a történet, megismerkedünk a regény főszereplőjével, valamint olvasóként beleéljük magunkat azokba a történésekbe, amelyek körülveszik Zsuzsit.
De ahogy haladunk a történetben, a két idősíkban elmesélt történet sajnos a könyv végére nem éri el az elvárt csúcspont vagy kiteljesedést, mert valahol a könyv közepén megszakad az elkezdett történet, és olyan mintha hirtelen egy teljesen más történet venné kezdetét.
Zsuzsival, a könyv főszeplőjével elindul egy utazás a könyvben, egy olyan önismereti út, aminek célja a fejlődés lenne. De miközben végigolvassuk Zsuzsi hol jelenbeli, hol múltbeli történeteit, olvasóként arra várunk, hogy a végén értelmet nyer mindaz, ami a könyv első felében felépül.
De sajnos elég nagy törés van a könyv cselekményében, sőt helyenként megszakad a cselekményszál, ugrunk egyet az időben, és így hiányérzet marad az olvasóban.
Zsuzsiról annyit tudunk meg a könyvben, hogy egy elvált, két gyermekes anyuka, aki a negyvenes évei elején mindent hátrahagyva elutazik Olaszországba, hogy újra önmagára találjon.
Szabadságát élvezve, újabb kalandok és izgalmas történetek veszik kezdetét Olaszországban, de közben Zsuzsi egy olyan belső utazásban is részt vesz, ami segít neki válaszokat találni a múlt eseményeire, segít az elengedésben és az újrakezdésben.
Az idillikus olasz városka lehetőséget ad Zsuzsinak arra, hogy átgondolja eddigi életét és tiszta lappal induljon. Miközben beleveti magát az új kalandokba, leveleket ír lányának, elmagyarázva és bocsánatot kérve a múlt dolgaiért.
A regény alapötlete nagyon jó, egy önmagát kereső nő, aki családon és gyerekeken kívül próbálja felfedezni azt, hogy még mennyi mindent nyújthat neki az élet.
De ezen az önismereti úton, én sajnos nem láttam a változást, a fejlődést vagy a levont tanulságot. Csak az jött le, hogy a végén mesébe illően minden szép és jó, mindenki boldog és úgy tesz, mintha a múlt nem is létezett volna.
A lányának írt levelek sem érnek célba, mert csak az anyai oldalt ismerjük meg, de a gyerekek és a férj szemszöge teljesen elmarad ebben a regényben.
Megannyi múltbeli tévedés, hiba és elszalasztott lehetőség után, kicsit hihetetlennek tűnik ez a fajta boldogan véget érő történet, mert kevés köze van a valósághoz.
A második esély, az újrakezdés, az önmegvalósítás mint téma nagyon is jelen vannak a könyvben, de nincs feloldás vagy üzenet mögötte, csupán menekülés és szőnyeg alá való söprés.
Zsuzsi semmit nem fejlődik utazása során, nem vonja le a megfelelő következtetéseket, sőt a menekülésből az lesz, hogy újból a múltbeli dolgaihoz rohan vissza, azt remélve, hogy ezúttal minden jobb lesz.
Egy túlidealizált képet kapunk arról, hogy milyen a felnőttélet, milyen a szerelem és milyen egy házastársi kapcsolat.
Ha a könyv elején lévő hangulat és történetmesélés a könyv második felében is folytatódik, akkor ez akár egy könnyed, laza és szórakoztató tengerparti olvasmány is lehetne.
De számomra a történet vége, az ahogyan a felépített cselekmény nem vezetett fejlődéshez, és a történetnek kevés köze van a való élethez, sajnos hiányérzetet hagyott bennem, ezért a várt olvasási élmény sem volt felhőtlen.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Mikor adtál valakinek úgy valamit, hogy nem vártál cserébe semmit?
A vasárnap délutánok lélektana
Álomgyár Kiadó
2021
Keménytábla
266
