Nem igazán tudom mit lehetne hozzáfűzni vagy írni egy olyan könyvről, amiben minden benne van. Egy ennyire szókimondó, fájdalmas, kritikus, éles könyv elolvasása után, nehezen találom a szavakat. Egy velem egykorú nő gyötrelmes és kínkeserves kálváriáját olvasva bizony gyakran csuklik el az ember hangja, miközben a sok szenny és mocsok között mégis talál némi reményt és fényt.
Szentesi Éva könyvében egy rendkívül erős társadalomkritikát, éles szembesítést és egyfajta őszinte vallomást tár olvasói elé. Ebben a sokszínű és szerteágazó gondolatmenetben minden benne van ami az élethez hozzátartozik: betegség, szenvedés, halál, gyász, szerelem, csalódás, elengedés, küzdelem és megbékélés. De ebben a körforgásban mintha sosem lenne szünet vagy megállás, mert mikor úgy tűnik, hogy a hullámok kezdenek elcsendesedni, akkor egy újabb hurikán következik.
Ettől olyan életszerű és életszagú a könyv, mert az élet felülírja a fikciót és pont egy ilyen könyvben mutatkozik meg a leginkább, hogy néha nincsenek szavaink arra, hogy kifejezzük azt, ami annyira fájdalmas és nehéz, hogy az ember szinte összeroppan súlya és terhe alatt.
A könyv szerzője egyszerre szubjektív és objektív szemléletből vizsgálja meg életét, társadalmunkat, világunkat és a minket körülvevő embereket.
Megannyi átélt testi, lelki és mentális trauma után, amit a könyv szerzője részletesen le is ír, nehéz szívvel olvas az ember egy olyan könyvet, amit már csak elképzelni is fájdalmas, hát még mindezt ennyire fiatalon át is élni.
Ebben a fájdalmas és kínkeserves gyötrelemben, ami már nem csak a könyv szerzőjét érinti, hanem lassan mindannyiunkat, joggal teheti fel magának a kérdést az olvasó, hogy mi a célja ennek a sok háborúnak, betegségnek, szörnyűségnek.
Hogyan tovább, mikor úgy tűnik, hogy minden darabjaira hullik és a jövőkép egyre sötétebb és komorabb?
Felgyorsult, digitalizált korunkban, ahol mindenre van már egy instant megoldás, nehéz egyensúlyt, lelki békét és megnyugvást találni, mikor a halál, a háború, a szenvedés, a betegség már annyira testközeli, hogy lehetetlennek tűnik a holnap felőli remény és hit.
És pont ilyen hangulatú ez a könyv is, amit vagy szeret valaki, vagy nem, mert szókimondó, nyers, odamondó és kritikus is. De nem sértő, bántó vagy megalázó módon, hanem úgy, hogy minden szónak súlya, nyoma és komoly jelentősége legyen.
Bármennyire olvasmányos és gördülékeny a könyv stílusa, hangulata miatt gyakran szünetet követel meg olvasása, mert ütős mondatai mellbevágóak.
Nincsenek titkok, nincs rejtegetőzés, nincs kertelés, csak kendőzetlen őszinteség a rákbetegség küzdelmeiről, az édesanya elvesztéséről, az apa hiányáról, a gyermektelenség fájdalmáról, az új szerelem megtalálásáról.
Akárcsak egy belső monológ, egy érett és sokat megtapasztalt nő vallomása egy naplójegyzetből, aki fel meri vállalni sebeit, félelmeit, veszteségeit, nehézségeit, hiányosságait és bizonytalanságait.
Egy érzelmi hullámvasút az egész könyv, ami végső soron nem a sajnálkozásról szól, hanem az élet ünnepléséről, az ember győzelméről és arról, hogy addig míg lélegzik az ember, van tovább.
Van holnap, van újabb lehetőség és még van remény!
Kedvenc idézetem a könyvből:
Semmit nem tud az életről, aki nem hallotta beszélni a madarakat.
A mai naphoz nincsenek emlékeim
Open Books
2024
Füles, Kartonált
223
