Szentesi Éva Míg a halál nem választ című könyve számomra egy olyan olvasmány volt, ami egyszerre fájdalmas, megrázó, néha szinte elviselhetetlenül őszinte, mégis különös módon felszabadító. Ez nem egy győzelmi történet a betegségről. Nem egy szépen felépített hősmese arról, hogyan lehet mindent legyőzni akaraterővel, bátorsággal és pozitív gondolkodással. Sokkal inkább egy lecsupaszított, kegyetlenül emberi vallomás arról, mi történik akkor, amikor az élet újra és újra szembesít minket a saját törékenységünkkel.
A könyv egyik legerősebb része számomra az, hogy Szentesi Éva nem akarja magát valami szuperhősnek mutatni. Leveszi magáról azt a páncélt, amit talán mások aggattak rá, talán részben ő maga is felvett, hogy túlélje az első harcot a rákkal. Ebben a könyvben már nincs szükség nagy mondatokra, győzelmi zászlókra vagy hamis biztatásokra. Itt már csak a színtiszta igazság és őszinteség marad. A test igazsága. A félelem igazsága. A gyász igazsága.
És talán éppen ettől válik ennyire megrázóvá: mert nem kívülről néz rá a fájdalomra, hanem belülről beszél belőle. Nem magyarázza túl, nem teszi széppé, nem próbálja elfogadhatóbbá formálni. Egyszerűen megmutatja, milyen az, amikor az embernek újra kell tanulnia önmagát egy olyan testben, amely már nem ad biztonságot.
A könyvben ott van az a csendes, kegyetlen felismerés is, hogy a túlélés nem mindig felszabadulás. Néha csak egy újabb állapot, amelyben tovább kell vinni mindazt, ami történt velünk. Szentesi Éva sorai ezért nemcsak fájnak, hanem tükröt is tartanak: megmutatják, mennyi mindent nevezünk erőnek, miközben valójában csak csendben elviseljük az elviselhetetlent.
Ez a könyv nemcsak a rákbetegségről szól, annál sokkal többről. Arról, hogyan hordozzuk magunkban a családunk sebeit. Arról, hogyan hatnak ránk a generációkon át cipelt traumák. Arról, hogyan próbálunk megfelelni egy világnak, amely még a szenvedésünkből is szerepet, üzenetet vagy példát akar faragni. Szentesi Éva írása éppen ezért nemcsak dokumentum, hanem mély önvizsgálat is. Egy nő számvetése önmagával, a múltjával, a testével, a nyilvánossággal és mindazzal, amit túl sokáig kellett erősnek neveznie.
Olvasás közben sokszor éreztem azt, hogy ez a könyv nem kímél. Nem finomkodik, nem szépít, nem kínál könnyű vigaszt. De talán éppen ettől lett számomra annyira igazi, valódi és mélyen emberi. Mindannyiunk életében vannak fájdalmak, amelyeket nem lehet feloldani néhány reményteli mondattal. Vannak veszteségek, amelyek nem tanulságként érkeznek az életünkbe, és ilyenkor nem mindig az számít bátorságnak, hogy harcolunk, hanem az, hogy őszintén kimondjuk: elfáradtunk, félünk, és mégis itt vagyunk és napról napra továbbélünk.
A Míg a halál nem választ számomra a leszámolás könyve. Leszámolás azzal a gondolattal, hogy mindig erősnek kell lenni. Leszámolás azzal, hogy a szenvedés csak akkor elfogadható, ha közben inspirálóak maradunk mások számára. De közben ez a könyv mégsem reménytelen, hiszen tele van életigenléssel és életerővel. Mert a maga nyers és fájdalmas módján mégis az élethez kapcsol vissza. Ahhoz az élethez, amely nem tökéletes, nem igazságos, nem mindig kegyes, de a legnagyobb törékenységben is hordozhat valami mély, emberi méltóságot.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik nem félnek a nehéz olvasmányoktól. Akik nemcsak szép történeteket keresnek, hanem igazakat is. Akik valaha érezték már, hogy az élet nem mindig gyógyít meg teljesen, csak megtanít együtt élni azzal, ami történt. Ajánlom azoknak, akik veszteséggel, betegséggel, gyásszal vagy régi családi sebekkel küzdenek.
Ez a könyv nem egy könnyű olvasmány, hanem egy olyan, ami darabokra szaggat.
Nem ad választ mindenre, de mer kérdezni. És szerintem néha pontosan erre van a legnagyobb szükségünk: nem hangos biztatásra, nem üres reményre, hanem egy igaz mondatra, amelyben végre felismerhetjük a saját csendünket is.
Kedvenc idézetem a könyvből:
[…] át kellett élnem a nehézségeket ahhoz, hogy lássam az utat, és a valódi cél felé induljak.
Míg a halál nem választ
Open Books
2026
Füles, Kartonált
217
