Ez a könyv nagyon hasonlít a szerző korábbi könyvére, gyakran éreztem azt, hogy a hangulata és a stílusa emlékeztetnek rá. Ennek a könyvnek a története jobban tetszett, mint az előzőnek, mégis elég nehéz olvasmánynak tartottam, mivel nem mindig tudta lekötni a figyelmemet. Voltak olyan részek amik kifejezetten érdekesek és izgalmasak voltak, de sok olyan rész is volt benne aminek monoton hangulata számomra kicsit unalmasnak tűnt.
Eleinte nagyon tetszett az a misztikus hangulat amivel beindul a könyv cselekménye, és ami által megjelenik Melmoth mint egy láthatatlan lény, aki nagy hatással van a könyv szereplőire. Melmoth az a lény, akinek megjelenésével olyan múltbeli bűnök megvallása derül ki, amelyeket a könyv szereplői hosszú ideig teherként hordtak. A könyv főszereplőjének, Helen Franklin-nek is megjelenik ez a furcsa, titokzatos és félelmetes lény, aki végül is arra kényszeríti, hogy szembenézzen múltjával és letegye a bűnhődés terhét. A hangsúly nem is ezen a misztikus lényen van, hanem azon amit ő ábrázol vagy megtestesít. Helen és a könyv többi szereplői életében ő az a hang, aki a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás és a vádaskodás hangját testesíti meg. Helen-nek is megvan a saját múltbeli titka, ami már évek óta terheli, Melmoth megjelenésével azonban sikerül végre felszínre hoznia az érzelmeket és megbocsátania elsősorban önmagának.
A regényben időrendi sorrendben több szereplő, helyszín és élethelyzet váltakozik, mindegyikben közös a Melmothal való találkozás. Ezekre a történetekre jellemző egyfajta melankolikus, vontatott és búskomor hangulat, ami kicsit nyomasztónak tűnik. Ugyanakkor amennyire taszítónak és idegennek tűnnek ezek a történetmesélős részek, pont annyira élvezetesek azok az érzelmek, amiket ez a furcsa lény előidéz. Pont ezért, engem ez a könyv egyszerre taszított és vonzott. Néhol túl terjedelmesnek és aprólékosnak tűnt a történetmesélés, máshol pedig szívesen tudtam volna meg még többet a könyv szereplőiről. Főleg Helen karaktere és élete érdekelt engem a legjobban, valamint az a bűntudat és önmarcangolás amivel meg kellett küzdenie múltja tettei miatt.
A legérdekesebb és leghangsúlyosabb része a könyvnek a bűn-bűnhődés-bűntudat ördögi köre, amiből úgy tűnik, hogy nincs menekvés. Ezek a múltbeli tettek számos erkölcsi kérdést vonnak maguk után, amire még a könyv szereplői sem tudják a választ, miközben keresik a feloldozást bűneik alól.
A regény oldalait olvasva számos élettörténetet ismerünk meg, mindegyikben ott van a rémes bűncselekmény, a bűnhődés kínzó ereje és a bűntudattól való menekülés vágya.
Annak ellenére, hogy tetszett a regény alapötlete, a bűn és bűnhődés körüli gondolatok, azért voltak olyan elemei amivel nehezen tudtam megbarátkozni. Zavarónak tűntek azok a részek, amelyek nehezen kötődtek egymáshoz, ilyenkor kicsit megtört a könyv regényes karaktere, olyan volt mintha különálló történeteket olvastam volna. A regény gótikus stílusa is elég távol áll tőlem, amivel megint csak nehezen tudtam megbarátkozni. A bibliai keretbe belekényszerített Melmoth alakja nem igazán tetszett, erőltetettnek tűnt.
Összességében gyakran éreztem kicsit szétesettnek, darabosnak és tagoltnak az egész könyvet, ami sokat elvett az olvasási élményből. Túl hangsúlyosnak tartottam benne Melmoth alakját, miközben a szereplők lélektani ábrázolása jobban érdekelt volna.
Ez a lassan csordogáló történet, aminek rengeteg kisebb szerteágazó része van, sajnos valahogy nem igazán nyerte el a tetszésemet.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Vajon, amikor Isten áldását adta a bukásunkra, tudta, hogy ilyen mélyre süllyedünk?
Melmoth
21. Század Kiadó
2018
Keménytábla, Védőborító
349
