Eleinte nehezen hangolódtam rá erre a könyvre, de egy idő után beszippantott és csak úgy vitt magával története. Egy olyan történelmi korszakba repített el ez a könyv, amiről keveset tudok, de a könyv elolvasása után olyan információkkal gazdagodtam, amelyek segítenek jobban megérteni az amerikai polgárháború utáni időszakot, valamint közelebbről is megismerni a háború után felszabadított rabszolgák életét.
A könyv két férfi főhőse, Prentiss és Landry, akik egy fehér emberek uralta társadalomban, próbálnak életben maradni és a legjobbat kihozni önmagukból. Egy helyi földművesnél, George Walkernél találnak menedékre, aki tisztességes munkát és bért ad nekik. Egy meghitt és őszinte barátság alakul ki a két felszabadított rabszolga és oltalmazója között, ugyanis a farmer teljes családja, felesége és fia is, kiállnak mellettük. Ezt a bizalmat és szövetséget azonban nem valami jó szemmel nézik a helyiek, akik gyűlölettel és haraggal támadják nem csak a testvérpárt, hanem George családját is.
Ezek a támadások baljós eseményeket és erőszakos tetteket indítanak el ebben a regényben, miközben a sok nyomorúság és emberi tudatlanság és gyűlölet közepette megmutatkozik az igazi emberség, ami ítéletmentes és szeretetteljes.
A fajgyűlölet egészen kegyetlen oldalait olvashatjuk ebben a regényben, ugyanakkor bármennyire is nyomasztó és szomorú ez a történet, mégis van benne egy szikrányi reménység. George családja tele van pozitív emberi értékekkel, mint a jóság, szeretet, segítőkészség, önfeláldozás és empátia.
Ez egy eléggé megterhelő olvasmány, de mondanivalója annyira mélyre hat, hogy emiatt a nehezebben emészthető részek is elviselhetőbbé válnak.
Ez a reménység könyve, ami arról a vízióról szól, arról az emberi álomról, ahol mindannyian egyelőek vagyunk egyenlő esélyekkel indulunk el az életben és mindannyian jogosultak vagyunk egy jobb életre, egy olyanfajta szabadságra, amiben azok lehetünk, akik igazán lenni szeretnénk.
Szinte felfoghatatlan az amiről ez a könyv szól, egy olyan időszakról, mikor emberek csupán bőrszínük miatt rabszolgákként, embertelen módokon egy teljesen kilátástalan életet éltek. Generációk óta nap mint nap úgy keltek fel és feküdtek le, hogy életük céltalan és értelmetlen, mert ők nem is igazán számítanak embereknek. Egyetlen hasznuk a munka és a rabszolgaság volt.
Prentiss és Landry már maga mögött hagyhatja ezt az életet a könyv története során, de milyen kilátásai és esélyei vannak egy olyan embernek, aki egész életében elnyomásban és erőszakban élt?
Nem csak az ő zavarodottságukat és félelmüket írja le a könyv szerzője ebben a kötetben, hanem azokét is, akik hozzájárultak egy ilyen kegyetlen világ felépítéséhez.
A felszabadított rabszolgák jövőkép nélkül állnak meg egy olyan világban, ami egész életükben csak arra készítette fel őket, hogy haszonállatként ingyenmunkával a fehér emberek birodalmát és felemelkedését szolgálják.
Ebben az új világban mindkét tábor bizonytalan és elveszett. A felszabadított rabszolgák tanítás és lehetőségek nélkül nem igazán tudnak egy új jövőt felépíteni, a magas társadalmi szintén élő fehér emberek pedig saját pozíciójukat és státuszukat féltik ebben az új világban.
Nathan Harris nagyon érzékletesen és érzelemdúsan nyúl ehhez a témához, nem csak egy izgalmas történetvezetéssel, hanem olyan belső monológokkal és gondolatokkal, amelyek megmutatják emberi gyarlóságunkat és sebezhetőségünket.
Egy csendesen fájdalmas történet, ami szabadságért és változásért kiált egy olyan világban, ahol még mindig túl sok az előítélet és bírálat mindazok felett, akik más bőrszínnel, származással, vallással vagy gondolkodással élnek.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Talán épp ez a baj a világgal, a gonosz lelkeket messzire elkerüli a lelkiismeretfurdalás, azok még egy vihart is képesek átaludni, míg a jók, a lelkiismeretesek ébren hevernek, és ugyanaz a vihar a lelkük legmélyéig felkavarja őket.
A víz édes íze
Libri Könykiadó Kft.
2023
Füles, Kartonált
444
Borbély Judit Bernadett
