Ez a könyv a testvéri szeretetről szól, arról a különleges, sokszor kimondatlan kötelékről, amely akkor is megmarad, amikor az egyik fél már nincs jelen. Arról a szeretetről, amely nem mindig hangos vagy látványos, mégis mélyen beépül az identitásunkba, és egy veszteség után is tovább él bennünk, kérdésekben, emlékekben, hiányokban.
Egy év telt el azóta, hogy Aura Wilding besétált a tengerbe Tasmania partjainál, és ez az egy év nem hozott megnyugvást azoknak, akik itt maradtak. A családja számára, szülei és húga számára ebben az egy évben a gyász nem csillapodott, csak átalakult: csenddé, kérdésekké, kimondatlan fájdalommá.
Amikor Aura húga, Esther kézhez kapja testvére naplóját, egy különös nyomozás veszi kezdetét. A naplóban hét fotó, rejtélyes mondatok és hét tündérmese bontakozik ki, fókatündérekről, hattyúkról és nőkről. Ezek a történetek nem pusztán mesék, hanem Aura belső világának lenyomatai, sőt: a bőrébe tetovált igazságdarabkák.
Esther útja a vadregényes Tasmaniától Koppenhágán át egészen a Feröer-szigetekig vezet. Ez az utazás azonban legalább annyira belső, mint földrajzi. Ahogy egyre mélyebbre ás nővére történetében, kénytelen szembenézni a saját fájdalmával, bűntudatával és kérdéseivel is: mit jelent igazán elengedni? És mit jelent tovább élni?
Holly Ringland regénye lírai, lassú és mélyen emberi. Nem kínál egyszerű válaszokat, és nem sietteti a gyógyulást. Ehelyett megmutatja, hogy a gyász nem valami, amin „túl kell lenni”, hanem valami, amin keresztül kell menni. A történet gyönyörűen egyensúlyoz a mese és a valóság, a fájdalom és a remény határán.
Ez a könyv az el nem mondott történetekről szól: azokról a szavakról, amelyeket sosem mertünk kimondani, az érzésekről, amelyeket félretoltunk, és az igazságokról, amelyek csak későn, kerülőutakon jutnak el hozzánk. A regény finoman mutatja meg, milyen súlya van annak, amit elhallgatunk, és milyen felszabadító, amikor végre megértjük, mi rejtőzött a csend mögött.
Arról is szól, hogy hogyan formálhatja át az életünket a gyász, ha nem menekülünk el előle, hanem megengedjük magunknak, hogy áthaladjunk rajta. A történet emlékeztet arra, hogy a veszteség és az öröm nem zárják ki egymást: képesek egymás mellett létezni. Hogy lehet újra nevetni anélkül, hogy elárulnánk azt, akit elvesztettünk. Hogy az emlékezés nem mindig fájdalom, hanem idővel kapcsolat is.
Ez a könyv azt üzeni: az elengedés nem a felejtést jelenti, hanem azt, hogy megtanulunk együtt élni azzal, ami volt, és közben lassan megnyitjuk magunkat mindannak, ami még lehet.
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a lírai, elgondolkodtató történeteket, akik szeretnétek többet olvasni a gyász, az elengedés, az önismeret témájáról, akiket vonzanak a mitológiával, mesékkel átszőtt regények és akik nem gyors cselekményre vágynak, hanem egy mély érzelmi utazást keresnek.
Ez a könyv nem hangos. Nem sürget. Csendben veled marad, sokáig azután is, hogy már elolvastad és letetted.
Kedvenc idézetem a könyvből:
– Mindenkinek fáj valami, nem? És mindenkinek meg kell találnia a módját, hogy együtt éljen vele.
Esther Wilding hét bőre
Alexandra Kiadó
2024
Puhatáblás, Ragasztókötött
527
