Ez a regény nem siet. Nem akar megnyugtatni az első oldalakon, és nem kínál gyors válaszokat. Inkább csendben melléd ül, és hagyja, hogy nyiottan nézz szembe azzal, amit a legtöbben elkerülnénk: a gyásszal, a kimondatlan fájdalommal és azzal a bűntudattal, amely gyakran a veszteség mögött marad.
Dzsivon sikeres, fiatal írónő, akinek élete kívülről rendezettnek, irigylésre méltónak tűnik. Könyvei megjelennek, az olvasók szeretik, a mindennapjai működnek. Mégis, édesanyja halála után valami észrevétlenül elmozdul benne. Először csak lelassul: a gondolatok nehezebben formálódnak, a napok összefolynak, a megszokott ritmus megbicsaklik. Aztán teljesen megtorpan. Végül a gyász már nemcsak belül, hanem a testében is jelen van – fáradtságban, fájdalomban, bénító kimerültségben.
Ez a gyász nem viharos kitörésként érkezik az életébe, hanem állandó, mindent átszövő állapottá válik. Dzsivon sodródik benne, tehetetlenül, és egyre kevésbé keresi a kiutat. Talán azért, mert nem is igazán akarja megtalálni. A továbblépés gondolata árulásnak tűnik számára: mintha az élet folytatása egyet jelentene azzal, hogy elengedi az emlékezést, hogy cserbenhagyja azt, akit elveszített. Így a gyász lassan identitássá válik, egyetlen kapaszkodóvá a múlt felé.
A történet fordulópontja egy esős napon érkezik el, amikor Dzsivon a zuhogó eső elől egy titokzatos könyvesboltba menekül. A hely már az első pillanatban idegen és ismerős egyszerre. A végtelennek tűnő polcokon azonban nem mások történetei sorakoznak, hanem a sajátjai: emlékek, gondolatok, kimondatlan mondatok és elfojtott érzések néznek vissza rá a könyvek lapjairól. A könyvesbolt így válik a belső világa kivetülésévé, egy olyan térré, ahol nincs menekvés önmaga elől.
A regény innentől válik igazán különlegessé. Nem pusztán egy mágikus elemekkel átszőtt fantáziavilágot teremt, hanem mély, fájdalmasan őszinte belső utazásra hív. Dzsivon lehetőséget kap arra, hogy visszatérjen a múltba, újraélje a meghatározó pillanatokat, megkérdőjelezze azokat a döntéseket és hiedelmeket, amelyekről úgy érzi, megmérgezik a jelenét. Nem azért, hogy mindent eltöröljön, hanem hogy megértse: mi az, ami valóban történt, és mi az, amit az idő és a fájdalom torzított el.
A tét óriási. Nem csupán a múlt értelmezése forog kockán, hanem a jövő lehetősége is. Dzsivon sorsa azon múlik, képes-e szembenézni önmagával, vállalni a fájdalmat, és elfogadni azt, amit nem lehet megváltoztatni. A történet legfontosabb kérdése nem az, hogy mindent újra lehet-e írni, hanem az, hogy mit jelent valóban megbocsátani – másoknak, a múltnak, és talán a legnehezebben: saját magunknak.
Ez a könyv finoman, mégis megrendítően teszi fel azokat a kérdéseket, amelyek előbb-utóbb mindannyiunkat utolérnek: képes-e a szeretet gyógyítani, lehet-e a múltat elengedni anélkül, hogy megtagadnánk, és van-e jogunk új életet kezdeni a veszteségeink után?
Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik gyászt, veszteséget vagy elakadást élnek meg. Akik szeretik a lírai, elgondolkodtató, gyógyító jellegű történeteket, olvasóknak, akik nem csupán történetet, hanem egy belső párbeszédet keresnek. Mindenkinek, aki valaha feltette magának a kérdést: mi lett volna, ha…?
Ez a regény nem ígéri, hogy minden rendbe jön. Azt viszont igen, hogy az emlékeink nem az ellenségeink, és hogy a múlt megértése lehet az első lépés egy élhetőbb jelen felé.
Csendes, mély és sokáig velünk maradó olvasmány.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Tényleg igaz a mondás, nem érthetjük meg, amíg át nem éltük.
Az emlékek könyvesboltja
Európa Könyvkiadó
2025
Füles, Kartonált
264
Baksa Tímea
