„Egy kísértetház születéséhez valakinek előbb meg kell halnia.” – ennél a mondatnál azt gondoltam, hogy Barker ismét egy hátborzongató, sötét és lebilincselő világba vezet majd be legújabb regényében.
A könyv elején még kíváncsian vetettem magam bele ebbe a sötét, titkokkal és rejtélyekkel teli világba, de ez a klasszikus horror elemekből építkező, mégis mélyen emberi történet, amely a barátság, a bűntudat és a félelem határait feszegeti, nem igazán tudta elnyerni a tetszésemet.
A történet lényegét egy fiatalokból álló barátikör adja meg, ahol a tizenhét éves Billy és barátja, David, egy titokzatos házban töltik az utolsó közös nyarukat – de amit kezdetben szabadságnak hittek, hamarosan életük legnagyobb rémálmává válik. A sziget múltja, a ház sötét titkai és a felszín alatt lappangó gonosz fokozatosan hálózza be őket, míg végül már nem tudni, mi valóság és mi képzelgés.
Be kell vallanom, ritkán várok ennyire egy könyvet, mint egy új Barker könyvet – és épp ezért volt talán ekkora csalódás számomra ez a regény. Az alapötlet ígéretes: egy elszigetelt sziget, egy titokzatos ház és két fiatal, akik akaratlanul is felébresztenek valamit, aminek jobb lett volna a csendben és a nyugalomban maradnia. Minden adott volt egy hátborzongató, feszültséggel teli horrorhoz, de a kivitelezés sajnos nem hozta azt az élményt, amit vártam.
A történet lassan, már-már vontatottan indul, és hiába reméltem, hogy ez a kezdeti lassúság egy nagyobb, drámaibb ív előjátéka, a cselekmény még a felén túl sem kapott igazán lendületet.
A könyv atmoszférája kétségkívül megvan: sötét, baljós és elvileg tele van rejtéllyel, de valahogy mindvégig hiányzott belőle az a mélyen nyugtalanító érzés, amit egy jó horror regény kivált. Olyan érzésem volt, mintha Barker ezúttal elveszett volna a részletekben, miközben a történet lényege – a valódi feszültség és félelem – elhalványult.
Nem mondom, hogy rossz könyv, inkább olyasmi, amihez nagyon türelmes olvasó kell. Aki szereti a lassú tempójú, atmoszférikus történeteket, az talán megtalálja benne a varázst. De aki egy pörgős, izgalmas, vérbeli kísértetház-sztorit keres, annak lehet, hogy ez a könyv túl hosszan időzik a sötétben, anélkül, hogy bármit igazán megmutatna.
Őszintén szólva, olvasás közben végig az volt az érzésem, hogy J.D. Barker most valahogy nem találta a helyét ebben a történetben. Érződik sajnos az egész könyvön, hogy idegen terepre tévedt az író – mintha a jól megszokott, feszesen szerkesztett thriller-világból egy olyan műfajba lépett volna át, ahol nem mozog otthonosan.
Barker eddig mesterien játszott az emberi elmével, a feszültség fokozásával és a pszichológiai mélységgel, de a Valami az emeleten esetében ez a magabiztosság hiányzik. A horror elemek ugyan megvannak – a kísértetház, a sötét múlt, a titokzatos események – , mégis valahogy minden csak félig működik. A történet inkább tűnik egy hosszúra nyúlt próbálkozásnak, mint valódi rémregénynek.
A cselekmény lassan csordogál, a karakterek nem kapnak elég mélységet, és a feszültség sem épül igazán. Mintha Barker a megszokott precizitása helyett ezúttal bizonytalanul tapogatózna a sötétben – és sajnos az olvasó is vele együtt bolyong.
Mindezek ellenére nem mondanám teljes kudarcnak: a hangulat helyenként működik, és az író stílusa még mindig izgalmas, olvasmányos. De a Valami az emeleten messze van attól az izgalomtól és összetettségtől, amit Barker korábbi művei képviseltek.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Miért van,hogy a rossz dolgokra az ember kristálytisztán emlékszik, míg a többi megfakul?
Valami az emeleten
Agave Könyvek Kiadó
2025
Puhatáblás, Ragasztókötött
473
Sepsi László
