A következő könyv, ambivalens érzéseket váltott ki belőlem, és sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy nem igazán tetszett. Persze végigolvastam, mert vártam arra a nagy katartikus élményre a könyv végén, de sajnos számomra ez nem történt meg.
Azért érdekelt az a könyv, mert a fülszövege alapján, a regény cselekményének egy olyan meghatározó történelmi eseményhez van köze, ami számomra érdekes. Azt gondoltam, hogy ebben a könyvben a 2001. szeptember 11-dikei eseményekről is szó lesz, de ez alig jött elő a könyvben, sőt úgy éreztem, hogy csak erőltetve volt ez a szál. Az, hogy a könyv két főszereplője ezen a napon ismerkedik meg, szerintem abszolute semmit nem tesz hozzá a kapcsolatuk és az életük alakulásához.
Azzal semmi bajom, hogy ez egy szerelmi történet, viszont az, hogy mennyire nyálas-csöpögős, az már egyszerűen elviselhetetlen. Számomra ez már nem a romantikus regények kategóriájába tartozik, sokkal inkább felel meg, valamilyen tini lánysztorinak, mert semmi tartalom nincs a sok édes-mázas szöveg mögött.
Nagyon egyszerű a regény kerettörténete. Két fiatal egyetemista, Lucy és Gabe, pont az ikertornyok tragédiájának napján ismerkednek meg. Ettől a naptól kezdve elkezdődik viharos, kalandos, szenvedélyes és kiszámíthatatlan szerelmi történetük.
Lucy az, aki elmeséli közös szerelmi történetüket, ahhoz, hogy a végén megértsük, döntésének helyességét. A sors vagy saját döntésük, ezt ki-ki maga dönti el, úgy hozza, hogy útjaik elválnak, egy rövid szerelmi kapcsolat után. Lucy New Yorkban marad és ott alapít családot, Gabe pedig Közép-Keleten ér el nagy sikereket fotós-újságíróként. Több kontinens és több év is elválasztja őket egymástól, de ők valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz. Tizenhárom éven át féltékenykedés, megcsalás, álmok, célok, határozzák meg viharos kapcsolatukat, míg végül az élet egy fontos döntés elé állítja őket.
Keserédes, szomorú és érzelmi káosz az egész regény. Én semmi érdekeset vagy szépet nem találtam Lucy és Gabe kapcsolatában, szerintem a szerelmük inkább volt egy fellángolás, mint egy igazi érett felnőtt szerelem. Fiatal egyetemistaként ismerték meg egymást, csak a szenvedély vezette őket, és az évek során a szerelmük semmit nem változott, és nem fejlődött. Lucy karaktere egyenesen idegegesítő és frusztráló, egy kis buta, naiv, tudatlan kislánynak tűnik, aki folyton a fehér lovon ülő hercegét várja.
Csöpög a könyv a sok szenvedéstől és világfájdalomtól, semmi értelmes dolog nincs benne. Persze érdekes lehetne elmerengeni azon, hogy az életünket saját döntéseink vagy egyéb kívülálló dolgok határozzák meg, de ez sajnos nem valósul meg, mert a szerelmi szál túl nyomasztó és erőltetett a regényben, így mellette minden háttérbe szorul.
Próbáltam megtalálni benne, azt a sok gyönyörű, könnyfakasztó és csodás érzést, de sehogy sem sikerült. Végigolvastam, mert nagyon reméltem egy igazi csattanós véget, mert azt meg kell, hogy mondjam, hogy a szerző kellően fokozta a feszültséget a könyvében, és épp ezért lettem és is kíváncsi a végkifejletre. De bizony a nagy elvárások kudarcba fulladtak, mert középszerűnek éltem meg az egészet. Sőt gyakran éreztem azt, hogy olyan szürkeárnyalatos a könyv, mintha ahhoz hasonlítana.
Hiába próbálkozott az írónő a mélyértelmű és filozófiai kérdésekkel, ez szerintem nem jött össze. A két főszereplő számomra elhomályosította ezt az egészet, mert kapcsolatukban szó sincs az igazi szerelemről, ez csak egy átlagos szerelmi történet, semmi különleges nincs benne.
Ami pozitív a könyvben, az a sok könyv, művészet és színdarab ami a sorok között megtalálható. Kár, hogy a sok pozitív és értelmes életbölcsesség nem kapott elég figyelmet, mert így értékesebb lenne, nem csak egy átlagos szerelmi történet.
Kedvenc idézetem a könyvből:
…ha az élet valamilyen sport lenne, felállnék, és azt kiabálnám: Szabálytalanság! vagy Ismétlés!…
A fény, amit elvesztettünk
21. Század Kiadó
2018
Puhatáblás
335
