Vannak könyvek, amelyek nem az izgalmas cselekményükkel ragadnak meg, hanem hangulatukkal. Amelyek nem felpörgetnek, hanem lelassítanak. Ez a kötet pontosan ilyen.
A történet középpontjában Nagare séf és lánya, Koisi állnak, akik egy csendes, szinte elfeledett kiotói utcában működtetik a Kamogava Kifőzde apró éttermét. A kifőzde kívülről alig hívja fel magára a figyelmet: nincs harsány cégér, nincs tolakodó reklám, csak egy ajtó, amely mögött nyugalom és figyelem várja az érkezőt. Mégis, aki belép ide, hamar megérzi, hogy ez a hely több egyszerű vendéglátásnál.
Ez az étterem nem csupán az ízekről és a finom ételekről szól. Itt az ételek emlékeket hordoznak, rég elfeledett pillanatokat hívnak elő, és olyan történeteket őriznek, amelyeket az idő már majdnem elmosott. Egy falat rizs, egy ismerős fűszer, egy gondosan elkészített tempura képes áthidalni éveket, sőt évtizedeket is – visszavezetni valakit egy gyermekkori konyhába, egy elveszített kapcsolatba, vagy egy már nem létező családi pillanatba.
Nagare és Koisi nem hagyományos értelemben vett szakácsok. Ők „ételnyomozók”: olyan kérdésekre keresik a választ, amelyeket a vendégek sokszor maguk sem tudnak pontosan megfogalmazni. Nem receptgyűjteményekből dolgoznak, nem archívumokban kutatnak, hanem emberi sorsokban. Meghallgatják a történeteket, figyelik a hangsúlyokat, a kimondatlan részleteket, és abból rakják össze az elveszettnek hitt ízeket. Egy étel náluk sosem önmagában fontos – mindig az a kapcsolat, az az emlék az, amit újra életre hív.
A Kamogava Kifőzde így válik olyan hellyé, ahol nemcsak a test lakik jól, hanem a lélek is. A vendégek nem pusztán jóllakva távoznak, hanem valami nehezen megfogalmazható ajándékkal: az érzéssel, hogy a múltjukat nem elvesztették, csak egy időre letették. És hogy néha egyetlen étel is elég ahhoz, hogy újra megtalálják.
A vendégek mindannyian valami hiánnyal érkeznek. Egy olimpikon úszó az apjától való eltávolodást gyászolja, egy egyszeri slágert jegyző popsztár pedig egyetlen receptben keresi önmaga egykori változatát. A Kamogava Kifőzdében azonban nemcsak az étel készül el újra, hanem valami belső is helyreáll. A múlt nem eltűnik, hanem megszelídül. A tányérokon így nem csupán fogások születnek, hanem csendes felismerések is: hogy a veszteség nem végállomás, csak egy állomás az emlékezés útján. És mire a vendégek felállnak az asztaltól, már nem ugyanazzal a hiánnyal távoznak, amellyel érkeztek.
A regény ereje a finomságban, a gyöngédségben rejlik. Nincsenek nagy drámák, hangos fordulatok, mégis minden történet súlyos és jelentős. Az ízek itt a kapcsolódás nyelvei: hidak szülők és gyermekek, régi énünk és jelenlegi önmagunk között. A kifőzde vendégei nem „megoldva”, hanem megértve távoznak – és ez az olvasóra is igaz.
A kötet a nagy sikerű japán bestseller, A Kamogava Kifőzde folytatása. Ez a második rész önállóan is élvezhető, mégis tovább mélyíti azt a világot, ahol az étel a gondoskodás, az emlékezés és a gyógyulás eszköze.
Azoknak ajánlom ezt a kötetet, akik szeretik a japán irodalmat, akiknek fontos a családi emlékezet, a múlt feldolgozása, az érzelmi gyógyulás, akik rajonganak az ételekhez kötődő történetekért és mindenkinek, aki egy csendes, melegszívű könyvre vágyik egy zajos világban.
Ez a könyv nem harsány, nem akar többnek látszani, mint ami. Csak leül melléd, és azt mondja: emlékezni nem fájdalom – ha van, aki meghallgat.
És talán mire becsukod a könyvet, te is érzed majd: egyes ízek tényleg hazavisznek.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Sokan vannak, akiknek elég egyetlen dal, hogy túljussanak egy akadályon, hogy bátorságot kapjanak az élethez.
Elveszett receptek nyomában
General Press Kiadó
2025
Keménytábla, Védőborító
209
Nagy Anita
