Ez a karácsonyi történet egy igazi lélekmelengető regény, amely egyszerre mesél az újrakezdésről, a múlt varázsáról és arról, hogy a szeretet a legváratlanabb helyeken találhat ránk.
Amikor Jess beköltözik Cornwallba, a dombok között megbújó régi házikóba, még nem sejti, hogy nemcsak falakat fog felújítani, hanem saját életének romjait is újjáépíti majd. A ház nyikorgó padlója, a sós levegő illata, a part menti esők és a tenger moraja lassan valami mélyebb felé vezetik.
A magányos napok csendjében a múlt és a jelen határai elmosódnak, mintha Enysyule maga is őrizné a régi idők titkait, és csak annak nyílna meg, aki elég bátor meghallani a suttogását. Egy elhagyott kert, egy rejtélyes kőoszlop, egy ismerősnek tűnő dallam, mind-mind apró jelek, amelyek valami különös, ősi történethez vezetik közelebb.
És miközben Jess a saját regényét írja, valójában önmagát kezdi újraírni, fejezetről fejezetre, fájdalomból reménnyé, múltból jövővé. A tengerparti csend, az ősi monolit titka és egy különös, büszke kandúr jelenléte lassan feltárják előtte Enysyule misztikus múltját, és vele együtt azt is, hogy a gyógyulás néha ott kezdődik, ahol a magány véget ér.
A regény mesterien fonja össze a realitást és a varázslatot, mintha a mindennapok szürkesége alatt mindig ott lüktetne valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan erő.
A hétköznapi pillanatok, egy csésze forró tea a konyhaasztalnál, a tenger morajlása a háttérben, vagy a hópelyhek lassú tánca az ablak előtt, hirtelen misztikus jelentőséget kapnak.
A történet szinte észrevétlenül csúsztatja egymásba a valóságot és a csodát, mintha e kettő sosem létezett volna egymás nélkül.
Minden oldala a karácsony meleg, nosztalgikus hangulatát árasztja: azt a fajta meghittséget, amit nem a fények és díszek hoznak el, hanem a csendes pillanatok, amikor az ember ráébred, mennyire törékeny és mégis mennyire szép az élet.
A könyv olvasása közben szinte érezni lehet a friss sütemény illatát, hallani a kandalló pattogását, és átjárja az embert az a különös béke, amelyben a múlt fájdalma és a jelen reménye egyetlen pillanattá olvad össze.
Ez a regény nemcsak elmeséli a karácsony csodáját, hanem érezteti is azt.
Ez a könyv azoknak szól, akik szeretik a lassú, elmélyülős történeteket, ahol nem a cselekmény sodrása, hanem a hangulat és a lélek rezdülései viszik előre a történetet. Azoknak, akik értékelik, amikor egy regény nemcsak elmesél, hanem megérint, megállít, elgondolkodtat.
Ebben a világban a természet is szereplővé válik, a tenger morajlása, a szél susogása, a csillagok hideg fénye mind üzenetet hordoznak. A múlt emlékei, a veszteségek és a remény finoman összefonódnak, miközben a történet azt suttogja: a hit a csodákban nem gyermeki naivitás, hanem a lélek legmélyebb bátorsága.
Ez a könyv nem csupán egy karácsonyi románc, hanem egy belső utazás, amelyben a főhős – és vele együtt az olvasó is – lassan felismeri, hogy a gyógyulás ritkán érkezik hirtelen.
Sokkal inkább apró pillanatokban születik meg: egy mosolyban, egy új barátságban, egy megbocsátásban, vagy éppen abban, amikor valaki végre el meri hinni, hogy érdemes újrakezdeni.
Mert néha a múlt árnyain keresztül vezet az út a fénybe – és ez a könyv gyönyörűen, szelíden, mégis mélyen emlékeztet erre.
Ajánlom mindenkinek, aki télen szeret elmerülni a melegségben, a reményben, és hisz abban, hogy a csodák néha egy régi ház nyikorgó padlóján, egy csendes tengerparton vagy egy doromboló macska tekintetében születnek meg.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Az emberek gondolatai néha beleragadnak a mindennapos nehézségek csapdájába. Ilyenkor kizárólag azt látják meg, amire számítanak, nem azt, ami lehetne, vagy ami volt, vagy ami ténylegesen történik. De az emberek érzelmei saját tájat alkotnak, és ami sziklának tűnik, elolvad egy erős viharban, mígnem olyan puha nem lesz, mint a folyó iszapja.
Macska a karácsonyfa alatt
General Press Kiadó
2025
Kartonált
245
Fekete Katalin
