Vajon hányszor fordul elő velünk, hogy csak évekkel később értjük meg, miért viselkedtünk bizonyos helyzetekben úgy, ahogyan? Miért nem tudtunk közel engedni valakit, aki szeretett bennünket? Miért hallgattunk, amikor beszélnünk kellett volna, vagy miért cipeltünk olyan szégyenérzetet, amelynek talán soha nem is volt valódi alapja?
Szeretem azokat a könyveket, amelyek nemcsak elmesélnek egy történetet, hanem arra is késztetnek, hogy másként gondolkodjak önmagamról, az emberi kapcsolatokról és a láthatatlan terhekről, amelyeket magunkkal hordozunk. Adalet története pontosan ilyen.
A főszereplő egy látszólag hétköznapi életet élő nő, aki valójában soha nem érezte igazán, hogy tartozik valahová. Mély magány, szégyenérzet és érzelmi távolságtartás határozza meg a mindennapjait. Mintha egész életében kívülről figyelte volna a világot, miközben képtelen volt igazán részt venni benne.
Amikor megtudja, hogy halálos beteg, elhatározza, hogy számot vet a múltjával, és megpróbálja megérteni, mikor és hogyan veszítette el önmagát. Betegségét valamiféle büntetésként értelmezi, mintha a múltjában elkövetett hibáiért vagy elmulasztott döntéseiért kellene megfizetnie.
Ami engem ebben a történetben igazán megérintett, az nem is feltétlenül Adalet betegsége volt, hanem a felismerés, hogy valaki leélhet úgy egy egész életet, hogy közben soha nem meri igazán megélni azt.
Szerintem ez sokkal gyakoribb, mint gondolnánk. Bizonyára mindannyian ismerünk olyan embereket, akik nehezen fejezik ki az érzéseiket, inkább elhallgatják a fájdalmukat, vagy annyira félnek a visszautasítástól, hogy végül senkit nem engednek igazán közel magukhoz. És talán mi magunk is voltunk már ilyen helyzetben.
Engem különösen elgondolkodtatott, milyen észrevétlenül épülhetnek fel bennünk ezek a falak. Egy gyermekkori csalódás, egy megalázó mondat, egy szeretet nélküli kapcsolat vagy azok az apró pillanatok, amikor nem kaptuk meg a szükséges figyelmet és elfogadást. Ezek az élmények idővel meghatározhatják, hogyan látjuk önmagunkat, és mennyire tartjuk magunkat szerethetőnek.
Sokszor nem is vagyunk tudatában annak, mennyire a múltunkból hozott minták szerint éljük a jelenünket. Azt hisszük, szabadon döntünk, miközben újra és újra ugyanazokat a félelmeket és védekezési mechanizmusokat ismételjük.
Adalet történetében számomra az volt az egyik legszomorúbb, hogy miközben vágyik az emberi közelségre, valójában ő maga is akadályozza annak létrejöttét. Ez pedig egy nagyon emberi ellentmondás. Hiszen sokszor éppen attól félünk a legjobban, amire a leginkább szükségünk lenne.
Szeretnénk, ha valaki igazán ismerne bennünket, de közben félünk megmutatni, kik vagyunk valójában.
A regény másik fontos gondolata, amely különösen megmaradt bennem, a mulasztásaink súlya.
Sokat beszélünk arról, milyen fájdalmat okozhatunk a szavainkkal és a tetteinkkel, de arról talán kevesebbet, milyen következménye lehet a hallgatásunknak. Amikor nem mondjuk ki, hogy szeretünk valakit. Amikor nem kérünk bocsánatot, pedig tudjuk, hogy megbántottuk a másikat. Amikor nem állunk ki valaki mellett, mert egyszerűbb csendben maradni.
Érdekesnek találtam azt is, ahogyan az írónő a női sorsot, a társadalmi elvárásokat és a családi mintákat összekapcsolja. Adalet története számomra arról is szól, mennyire tudunk önmagunk maradni egy olyan környezetben, amely már gyermekkorunktól meghatározza, hogyan kellene viselkednünk, mit érezhetünk, és miről kellene hallgatnunk.
Elgondolkodtatott, mennyi mindent tanulunk meg szégyellni anélkül, hogy megkérdőjeleznénk, valóban van-e rá okunk. Hányan nőnek fel úgy, hogy megtanulnak alkalmazkodni, megfelelni és elrejteni az érzéseiket, míg végül már azt sem tudják, mit szeretnének ők maguk.
Azt hiszem, ez a regény egyik legnagyobb erőssége: arra ösztönöz, hogy ne ítéljünk meg túl gyorsan másokat. Hiszen soha nem tudhatjuk, milyen veszteségek és kimondatlan fájdalmak húzódnak meg valakinek a zárkózottsága vagy látszólagos közönye mögött.
Számomra a regény legfontosabb üzenete az, hogy ne várjuk meg, amíg az élet rákényszerít bennünket a számvetésre. Ne csak akkor kezdjük el keresni önmagunkat, amikor már alig maradt időnk, és ne engedjük, hogy a múltunkból hozott félelmek megakadályozzanak bennünket a valódi kapcsolódásban.
Mert végső soron talán nem is az a legfájdalmasabb, amit elveszítettünk az életünk során, hanem annak felismerése, hogy mennyi minden lehetett volna a miénk, ha időben mertünk volna élni vele.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Vajon kitől és mikor tanultam meg a másokat megillető szégyen nehéz terhét is a saját vállamon cipelni?
Érintés nélkül
Scolar Kiadó
2026
Füles, Kartonált
376
Varga Lilla
