Hatalmas James Norbury rajongó vagyok, akinek minden egyes újabb kötete felér egy olyan belső utazással, egy mélyebb önismerettel és szembesítéssel, ami jóval a könyv elolvasása után is velem marad.
James Norburynak van egy olyan különleges tehetsége, hogy szomorú történeteit úgy tudja megírni, hogy az bármennyire szívet szaggató és könnyeket előcsaló, még akkor is pozitív hangvételű és életigenlő.
Ezt a könyvet képtelenség könnyes szemek nélkül végigolvasni, ugyanis nagyon szomorú a témája. A halál, az elmúlás az, ami a könyv minden egyes sorát meghatározza. A könyv állat szereplői szembenéznek az élet elmúlásával, a szeretteik elvesztésével és az utánuk maradt űrrel.
Egy csodálatos mese egy önfeláldozó farkasról, aki egy elveszett és egyedül maradt kiskutyát ment meg a farkasok karmaiból. Farkas nem csak megmentő lesz ebben a történetben, hanem egy úti társ, aki elkíséri Amaya-t, a magára maradt kiskutyát egy olyan úton, aminek célja Amaya családjának a megtalálása. Ezen a kalandos, rejtélyes és akadályokkal teli úton Farkas és Amaya közelebbről is megismerik egymást, egymástól tanulnak, egymásba kapaszkodnak és egymásnak adják vissza elvesztett hitüket.
Utazásuk során egy-két újabb szereplő is feltűnik, akik újabb élményekkel és tanulságokkal látják el a két jóbarátot.
Rövidsége, tömörsége ellenére, ez a csodálatosan illusztrált könyv egy igazi, életre szóló barátságot mutat be, miközben magáról az életről tanít, arról az útról, ami halálunk időpontjáig tele van kihívásokkal, nehézségekkel, veszteségekkel, de ugyanakkor sikerekkel, örömökkel és áldásokkal is.
Egy szomorú történet, egy sötét és veszélyes út, amin két társ megtanulja értékelni a természet szépségeit, az élet apró örömeit, a barátság fontosságát és azt, hogy minden sötét veremből van kiút, van újrakezdés és van remény.
Farkas és Amaya kalandos útja nem is annyira a célról, mint magáról az útról, az úton szerzett tapasztalatokról, az élményekről, az emlékekről, a fejlődésről és a közösen megosztott terhek cipeléséről szól.
A halál, a veszteség, az elmúlás mindannyiunk életében elkerülhetetlen. Ez a megrázó felnőtt tanmese egy felhívás, egy emlékeztető mindannyiunknak, hogy merjünk saját utunkra lépni, merjük a Holdat követni, merjünk változni és fejlődni, mert nem a cél a fontos, hanem maga az út és a társ, aki ezen az úton elkísér.
A könyv bölcs gondolatai, mély mondanivalói és szemet gyönyörködtető illusztrációi egy olyan olvasásélménnyel ajándékoznak meg, amely a magány, az útkeresés és az elmúlás ellenére is annyira szép és egyedi.
Egy ilyen könyvhöz fel kell nőni, meg kell tapasztalni az élet megannyi oldalát, sírni és nevetni kell, elengedni és megragadni, közben pedig élvezni az az utat, ami egyedi, megismételhetetlen és közben véges is.
Az élet nagy tanítómester, a szavak hatalmas erővel bírnak, hűséges házi kedvenceink pedig csak még inkább megtanítják nekünk mit is jelent önzetlenül, feltétel nélkül, igazán szeretni és ragaszkodni egymáshoz.
Kedvenc idézetem a könyvből:
(…) amikor úgy látszik, hogy minden széthullik, és úgy érzed, eltévedtél, akkor csak meríts egy kis hitet, maradj erős, keress tovább, és talán újra rátalálsz az utadra.
21. Század Kiadó
2024
Keménytábla
175
Laik Eszter
