Elif Shafak új regénye egészen különleges nézőpontból mesél az emberiségről: nem egyetlen hős szemén át, nem is egy család történetéből kiindulva, hanem egy vízcsepp útján keresztül. Ez az apró, szinte jelentéktelennek tűnő elem válik a regény legnagyobb erejévé: a vízcsepp olyan, mint egy csendes narrátor, aki nem ítélkezik, csak mindent lát és ahogy végighalad a világon, mindent magába szív, mindent továbbvisz. Az ókori Mezopotámiából indul, ahol a civilizációk bölcsőjénél már ugyanúgy jelen van a hatalom, a hit, a tudásvágy és a pusztítás, mint ma. Aztán átsodródik a viktoriánus Angliába, egy egészen más tempójú, más szabályok szerint élő világba, végül pedig elér napjainkba, ahol a víz egyszerre mindennapi szükséglet és egyre fenyegetőbb hiány, egyszerre élet és figyelmeztetés.
A regény időn, kultúrán és kontinenseken ível át, mégsem széteső, inkább olyan, mint egy gondosan komponált zenei mű: motívumok térnek vissza, hangulatok csengenek össze, és apró részletek kapcsolják egymáshoz a távolinak tűnő jeleneteket. Shafak finoman mutatja meg, hogyan köti össze a víz a múltat a jelennel, nemcsak történelmi értelemben, hanem lelki és kulturális értelemben is. Mintha azt mondaná: a történelem nem lezárt fejezetek sora, hanem egy folyamatos áramlás, amelyben mindannyian benne vagyunk, akár tudunk róla, akár nem.
A regény szereplői, az asszír uralkodó, Assurbanipal; a 19. századi Londonban élő polihisztor, Arthur Smyth; és a 21. századi jazidi kislány, Narin, akik első pillantásra egymástól független világokban léteznek. Mégis mind ugyanannak az áramlásnak a részei. Assurbanipal alakja a hatalom és a tudás iránti vágyat idézi meg: azt a törekvést, hogy az ember megőrizze a világot, akár könyvtárakban, agyagtáblákon, történetekben. Arthur Smyth a viktoriánus kor „gyűjtő-emberét” hozza: a kíváncsiságot, amely egyszerre csodálatra méltó és veszélyes, mert néha kisajátít, kategorizál, uralni akar. Narin pedig a jelen törékenységét testesíti meg: egy olyan gyermeki nézőpontot, amelyben a túlélés, az otthon, a gyökerek és a jövő kérdései fájdalmasan valóságosak.
Shafak mesterien fonja össze az egyéni sorsokat a kollektív emlékezettel. Nem egyszerűen történeteket mesél egymás mellé téve, hanem azt mutatja meg, hogy a személyes életutak mögött ott lüktet a történelem: háborúk, vándorlások, birodalmak emelkedése és bukása, elhallgatott tragédiák és túlélésből születő csend. Ebben a szövetben a víz nemcsak díszítő szimbólum, hanem élő tanú. Olyan elem, amely jelen van a születésnél és a halálnál, a rítusoknál és a mindennapokban, a gyászban és az ünnepben. Hordozza a történeteket, mert áthalad a helyszíneken, átfolyik életeken, és közben hordozza a fájdalmakat is: az erőszak nyomait, a veszteségeket, a megszakított sorsokat. De ugyanígy hordozza az emlékeket is: a reményt, a kultúrák lenyomatait, a mítoszokat és azokat az apró, emberi pillanatokat, amelyek túlélnek birodalmakat.
A vízcsepp perspektívájában van valami gyengéd és könyörtelen. Egyszerre gyengéd, mert mindent összeköt, és könyörtelen, mert emlékeztet, hogy semmi sem tűnik el nyomtalanul. Ami egyszer megtörtént, annak rezgése továbbmegy és ebben a regényben a víz az, ami ezt a rezgést továbbadja.
A Folyók vannak az égben egy monumentális, mégis lírai mű. Ez a regény politikáról, kultúráról, hitről és identitásról szól, de különösen erősen reflektál korunk egyik legégetőbb kérdésére, a klímaválságra, viszont anélkül, hogy félelmet keltene. Inkább emlékeztet: a víz az emberiség állandó társa, amely összeköt generációkat, mítoszokat és történelmi korszakokat.
Érdemes elolvasni, mert ritkán születik ennyire eredeti narratív ötlet: egy vízcsepp perspektíváján keresztül, ami mélyen emberi kérdéseket tesz fel időről, emlékezetről és felelősségről. Egy könyv, ami egyszerre epikus és intim, filozofikus és érzelmes.
Ez a regény nemcsak történetet mesél, hanem lassításra hív. Arra, hogy felismerjük: mindannyian ugyanabban az áramlásban létezünk, és a múlt nincs olyan messze tőlünk, mint hinnénk. Ha szereted az elgondolkodtató, költői, mégis aktuális irodalmat, Elif Shafak könyve kihagyhatatlan olvasmány.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Az ember nagyon könnyen érzi magát elveszettnek, amikor mélyponton van; mintha egyedül sodródna a végtelen árvízben. Csakhogy sokan vitorlázunk ezen a fából készült bárkán, anélkül, hogy tudnánk, van-e szárazföld előttünk. Mégis reménykedve vitorlázunk…
Folyók vannak az égben
Európa Könyvkiadó
2025
Füles, Kartonált
587
Csáki-Sipos Kata, Nagy Marietta
