Vannak könyvek, amelyek történetet mesélnek. És vannak könyvek, amelyek tükröt tartanak. Számomra ez a regény az utóbbi volt. Nem egyszerűen végigkísértem Adél útját, hanem közben óhatatlanul a saját kérdéseimmel, hiányaimmal és elhallgatott mondataimmal is szembesültem.
Adél története fájdalmasan ismerős. Az a csendes, alig kimondott veszteség, amikor egy nő egyszer csak azt veszi észre, hogy miközben mindent odaadott a gyerekeinek, a házasságának, a munkájának, önmagából szinte semmi nem maradt. Nem egyik napról a másikra tűnik el ez a régi én, hanem apránként halványul el. Először csak kevesebb idő jut rá. Aztán kevesebb figyelem. Végül már csak egy távoli emlék marad abból a lányból, aki valaha kíváncsi, érzékeny és szenvedélyes volt.
A regény fő kérdése folyamatosan ott bujkál a sorok között: hová tűnt ez a lány? Meghalt? Vagy csak elhallgattatták a szerepek? És ha még él, hogyan lehet újra meghallani a hangját a mindennapok zajában?
Ez a lány, immár nő, anya és feleség, indul el Erdélybe, hogy kiszakadjon abból a környezetből, ahol mindenki tudja róla, kinek kell lennie és milyen szerepet kell betöltenie. A jurtában töltött napok, a puritán körülmények, a jeges vízbe merülés mind olyan szimbolikus és valós próbatételek, amelyek nemcsak Adél testét, hanem a lelkét is próbára teszik. A természet csendje kontrasztba kerül a belső zajjal, és ebben a csendben kezdenek felszínre törni azok a kérdések, amelyeket addig sikerült elnyomni.
Ahogy Adél levetkőzi a szerepeit a könyvben, én is úgy éreztem, hogy rétegek hullanak le rólam olvasás közben. Mintha minden fejezet egy újabb tükröt tartott volna elém: hol adtam fel túl könnyen magam? Hol hittem el, hogy a kötelesség fontosabb a vágyaimnál? Hol csendesedtem el csak azért, hogy béke legyen?
Ez a regény nem ítélkezik Adél felett. Nem mondja meg, mit kellene tennie. Inkább végigkíséri azon az úton, ahol újra megismeri önmagát, nem azt a régi lányt, aki volt, hanem azt a nőt, aki most lehet. És talán éppen ez a legnagyobb ereje: nem a múltba akar visszavezetni, hanem segít meglátni, hogy az elveszettnek hitt részeink nem eltűntek, csak arra várnak, hogy végre figyelmet kapjanak.
A könyv nem harsány, nem akar tanítani vagy kioktatni. Nem osztja a bölcs megvilgosodásokat, csak a mély, őszinte és meghitt ékményeket. Helyette inkább finoman kérdez: mi marad belőlünk, ha már nem kapaszkodunk az olyan címkékbe mint feleség, anya, dolgozó nő. Ki vagyok én ezek nélkül?
Különösen erősnek éreztem a transzgenerációs traumák ábrázolását ebben a könyvben. Azt, ahogyan a múlt csendben tovább él bennünk, döntéseinkben, félelmeinkben, kötődéseinkben. És azt is, hogy a gyógyulás nem egyetlen nagy felismerés, hanem apró, bátor lépések sorozata. Olyan lépéseké, amelyek néha fájnak, néha kényelmetlenek, de minden egyes mozdulattal közelebb visznek ahhoz, hogy ne örökségként hordozzuk a sebeket, hanem tudatosan alakítsuk a saját történetünket.
Ez a regény nem ígér könnyű válaszokat, de reményt igen. Reményt arra, hogy a nőiesség nem vész el az anyaságban. Hogy a szerelem nem mindig ott ér véget, ahol kihűlni látszik. És hogy önmagunkhoz visszatalálni talán a legnagyobb kaland. Olyan kaland, amelyhez nem térkép kell, hanem bátorság és annak felismerése, hogy a saját életünk főszereplői mi magunk vagyunk.
Szívből ajánlom minden nőnek ezt a könyvet, különösen azoknak, akik néha csendben felteszik maguknak ezt a kérdést: „Ennyi az egész?”
És azoknak is, akik érzik, hogy valahol mélyen még ott él bennük az a régi, szabad, fénylő én.
Ez a könyv nemcsak elmesél egy fejlődési utat, hanem meghív rá.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Mert lehetek belül akkor is boldog, ha kívül minden dőlni látszik. Ez a cél. Megtalálni a boldogságot belül, magadban, mikor kintről ordít a vihar.
Változás az élet.
És az élet: Változás.
Hogy táncolsz-e az esőben, az csakis a Te döntésed.
Merülés
Kalliopé Kiadó
2025
Puhatáblás, Ragasztókötött
302
