Paula Hawkins számomra az a szerző, aki mindig izgalmas és csavaros krimiket ír. Mindez igaz erre a könyvre is, bár szerintem nem ez a szerző eddigi legjobb könyve.
Számomra ez a krimi-thriller valamiért nem tudott olyan sok izgalmat és érdekességet adni, mint az vártam, kissé kiszámíthatónak találtam a történetet és helyenként túl laposnak és kevésbé dinamikusnak.
A történetben folyamatosan ugrik a cselekmény a jelen és a múlt között. A jelenben megismerjük Vanessa Chapman műveit A Tate Modern Múzeumban, ahol egy látogatónak feltűnik, hogy az egyik szoborban egy emberi bordacsont található.
Ez a sokkoló esemény egy nyomozási láncot indít el a történetben. James Becker lesz az, aki elutazik a már halott művésznő egykori otthonába, hogy megoldja ezt a rejtélyt. Ott találkozik Vanessa Chapman egykori legjobb barátnőjével és gondozójával, Grace Haswellel, aki sokat tud a művésznő múltjáról.
Vanessa naplóbejegyzéseiből, Grace visszaemlékezéseiből és Becker nyomozásaiból derül majd ki, hogy a szoborban található csontmaradvány valóban emberei eredetű vagy csak egy sima tévedés történt.
A sok titok és rejtély, ami Vanessa Chapmant körülveszi, kiderül, hogy nem csak rá vonatkozik, hanem Julianra, az eltűnt férjére és Grace-re, a legjobb barátnőjére.
Sok kicsi részből, eleinte homályosnak tűnő mozaikdarabkákból áll össze ez a történet, ami sok kérdést vet fel az olvasóban.
Hova tűnt el évekkel ezelőtt Vanessa férje, Julian?
Mit rejteget Grace?
Mi a magyarázat a csontra, ami a szoborban van?
Ezekre a kérdésekre a szerző úgy adja meg a válaszokat, hogy a történet során folyamatos az ugrás térben és időben, a jelenben történő eseményeket kiegészítik a múltbeli visszaemlékezések és naplóbejegyzések.
Az egész történetet egy baljós érzés járja át, mintha az árnyékból leselkedne valaki, aki tudja az igazságot a sok rejtélyre és megoldatlan eseményre.
Nagyon részletesen vannak kidolgozva a regényben a karakterek, egy egészen mélyreható lélektani elemzést kapunk az emberi természetről.
Minden szereplőben ott van a jóság, ugyanakkor a rosszra való hajlam is. Nincsenek tökéletes emberek vagy kapcsolatok ebben a történetben, csupán esendő emberek, akik a szeretet vagy a szerelem nevében gyakran visszafordíthatatlan hibákat követnek el.
A kötet borzongós hangulatát a sziget adja, amely az apály-dagály miatt hol nyugalmat és békét, hol pedig teljes káoszt és kilátástalanságot sugall.
Vanessa otthona, ami egykor a nyugalom és béke szigetévé kellett volna váljon, kiderül, hogy végzetes hibák, rossz döntések és emberi gyarlóság áldozatává válik.
A féltékenység, az irigység, a bosszúvágy, a bizalmatlanság és a magány miatt a kötet szereplői olyan döntéseket hoznak, amelyek emberi életekbe kerülnek.
Ez egy lassan folydogáló, csendes regény, amiben egy tehetséges művész életét ismerjük meg, nem csak a sikert és a hírnevet, hanem a mögötte álló sok munkát, áldozatot és veszteséget.
Ebben a lélektani drámában sok a találgatás, sok a félrevezetés, sok a gyanúsított, de végül helyére kerülnek a hiányszó részek és a történet szépen lekerekedik.
Mindenki áldozat, mindenki gyanús a történetben, közben pedig mindannyian arra vágynak, hogy valaki észrevegye őket és szeresse olyannak, amilyen.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Számít, hogy mit hagyunk magunk után.
A műalkotások, amelyeket létrehoztunk, az emberek. A barátok, akiket szerettünk. A jó dolgok és a rosszak, melyeket tettünk.
Számít.
Kéksötét
Magnólia Kiadó
2024
Keménytábla, Védőborító
352
Török Krisztina
