A szépirodalmi kortárs irodalom kedvenc műfajom, azon belül pedig a 2. világháborúról szóló könyvek. „A mi holokausztunk” egy olyan könyv, amit csupán a címe miatt vettem meg, mert tudtam, hogy érdekel a téma. Amir Gutfreund szerintem valami egészen egyedit és különlegeset alkotott meg könyvében, ugyanis a holokausztot nem az elszenvedők, vagy a tettesek szemszögéből eleveníti meg, hanem két olyan gyermek szemléletén keresztül, akik mindeddig semmit sem tudtak a 2. világháború eme sötét korszakáról.
Két teljesen hétköznapi gyerek, Amir és Efi, próbálják megérteni környezetük furcsaságait és megfejteni azt, hogy mit is jelent az a szó, hogy „holokauszt”. Eleinte csak falakba és néma csendbe ütköznek, de egyszer csak elkezdenek mesélni a szülők, nagyszülők, szomszédok és ismerősök. Minden egyes elbeszélés egy újabb helyszínre viszi az olvasót, de mindegyik történetben közös az átélt szenvedés és reménytelenség.
Amir, a regény egyik elbeszélője, egyben a könyv szerzője is, a holokauszt utáni generáció egyik túlélője, aki csak annyit lát, hogy a nagyszülei generációja nagyon furcsán viselkedik, mintha egyre több lenne köztük az elmebeteg.
Ebből a meg nem értésből, az állandó elutasításból és találgatásból, jut el a két gyermek odáig, hogy kutakodni és érdeklődni kezdenek, nagyszüleik történetei, beszámolói és élményei után, amivel megfejthetik a holokausztot. Nagyon kreatív és trükkös technikákat alkalmaznak, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz és megértsék szüleik és nagyszüleik átélt traumáit.
Gyerekként a felnőttek nem tartják őket elég érettnek ahhoz, hogy megértsék a holokausztot, de a két gyermekből felnőtt lesz, és akkor döbbennek rá, hogy a sok elmesélt történet, könyvtári kutakodás és személyes élmény sem elegendő ahhoz, hogy ép ésszel fel tudják fogni azt, amin az előttük való generáció átment.
Megérteni mi, akik a holokauszt után születtünk, úgysem fogjuk sohasem, csak az segíthet ha ezek az emberek leírják, elmesélik, kibeszélik magukból mindazt amit a 2. világháború idején átéltek.
Sok megrázó és meghökkentő holokauszt történetet olvastam már, melyek mind nagy hatással voltak rám. Gutfreund könyve azért volt más ezektől a könyvektől, mert a sok felsorolt eseményt és történetet, amit a környezete szereplői elmesélnek, ő azt eleinte valamilyen könnyed, kicsit humoros stílusban adja elő, ahogy egy gyerek látja és átéli mindazt, amit lát és hall. De ezek a „viccesnek” tűnő történetek, súlyos drámákat rejtenek magukban, és a sok bolondnak vagy őrültnek vélt ember mögött, ott rejtőzködik a megélt tragédia, amit az író még felnőttként sem tud megemészteni.
És szerintem a regény pont ezt a kérdést teszi fel minden egyes olvasónak: Kívülállóként meg lehet-e érteni mindazt, ami akkor történt?
A könyv olvasása során sok érzelem ébred fel az olvasóban, a tehetetlenségtől egészen az empátiáig, tudván azt, hogy egy ilyen esemény szinte bármikor újra bekövetkezhet. Mert a holokausztot megváltoztatni, eltörölni már nem tudjuk, de vajon tanultunk e belőle?!
Én azért tartom nagyon jó könyvnek, mert a sok elmesélt történeten túl, rámutat olyan problémákra is, amik mai napig is aktuálisak, faji-, vallási- vagy nemzeti megkülönböztetésekre, melyek megoldásra várnak.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Pompásan működött a hallgatás ösztöne, ha valki olyan dolgokon ment át, mint ők.
A mi holokausztunk
Európa Könyvkiadó Kft.
2013
Keménytábla, Védőborító
584
