A Mielőtt a kávé kihűl sorozat ötödik kötete ismét elrepít minket abba a különös japán kávézóba, ahol a múlt és a jelen határai elmosódnak, de a szív igazságai tisztán kirajzolódnak.
Ebben a részben négy új vendég történetét ismerjük meg, akik mind saját fájdalmuk, döntéseik és mulasztásaik terhét cipelik. Mindannyian elrontottak valamit, elmulasztottak vagy kimondatlanul hagytak, és most egyetlen csésze forró kávé idejére lehetőséget kapnak arra, hogy visszatérjenek a múltba, és szembenézzenek azzal, amit addig elkerültek.
A könyv szereplői: az apa, aki nem tudta megáldani lánya házasságát; a szerelmes nő, aki sosem mert közeledni; a kisfiú, aki boldognak akart látszani, hogy ne fájjon a szüleinek; és az özvegy feleség, aki egy névtelen gyermeket tart a karjában, mind különböző élethelyzeteket jelenítenek meg.
Mindegyik történet az emberi lélek egy-egy rejtett zugába vezet: a bűntudat, a szeretet, az elengedés és a második esély vágyának helyére. Kavagucsi gyengéd, mégis mélyen emberi módon mutatja meg, hogy a megbocsátás nem mindig másoknak szól, sokszor önmagunknak kell először megbocsátanunk ahhoz, hogy továbbléphessünk.
Ahogy a vendégek lassan kortyolgatják a kávéjukat, a múlt és a jelen közötti határ elmosódik, és az időutazás szimbolikája a lélek gyógyulásának metaforájává válik. Mert bár a kávé előbb-utóbb kihűl, a felismerés, amit magukkal visznek, örökre megmarad.
Kavagucsi ismét mesterien ötvözi a misztikumot és a mindennapok egyszerű szépségét. A kávézó továbbra is a lélek tükre, ahol az időutazás csak eszköz, a valódi utazás mindig belül történik.
A történetek lassúak, mélyrehatóak és szelíden szívszorítóak, pont úgy, mint egy halk zongoradarab, ami még sokáig visszhangzik az emberben, miután elhallgat. Minden fejezet után ott marad egy apró, de kitörölhetetlen gondolat: mit tennék én, ha visszamehetnék az időben? Ennél nagyobb hatása nem is lehet egy könyvnek.
Kavagucsi mestere annak, hogyan mutassa meg a hétköznapi emberek hétköznapi fájdalmait úgy, hogy azok mégis egyetemesek legyenek. Az író soha nem emeli fel a hangját; történetei csendesek, de a csendben ott a lényeg: a kimondhatatlan veszteségek, a halogatott bocsánatkérések, a kimondatlan szeretet. Ezekből a pillanatokból szövődik össze a könyv lelke.
Ez a rész talán nem hoz sok újat a könyvsorozat világába, nem is akar meglepni vagy felülmúlni az előző köteteket. Inkább megőrzi és továbbviszi azt a finom, melankolikus varázst, amiért milliók szerették meg ezt az könyvsorozatot. Ugyanaz a kávézó, ugyanaz a meghitt, időtlen hangulat, és ugyanaz az üzenet: hogy az emberség, az empátia és az elmúlás elfogadása nem gyengeség, hanem bölcsesség.
A könyv nem nagy gesztusokról vagy látványos csodákról szól, hanem a legkisebb dolgokról: egy érintésről, egy bocsánatkérésről, egy utolsó pillantásról, amelyek mégis képesek megváltoztatni egy életet. Ez a kötet emlékeztet rá, hogy a legfontosabb dolgokat most, a jelenben kell kimondanunk.
Ajánlom mindenkinek, aki szereti a bölcs, melankolikus, mégis felemelő japán történeteket, ahol a kávé gőze alatt ott suttog az élet egyik legnagyobb üzenete: még ha a múltat nem is változtathatjuk meg, a jelenünket igen.
Ez a könyv emlékeztet arra, hogy a megbékélés nem a múlt újraírásában rejlik, hanem abban, ahogyan ma élünk tovább.
Egy csésze kávé mellett talán mi is ráébredünk: a legnagyobb változás mindig belül kezdődik.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Ebben a világban számtalan olyan helyzet van, amikor a helyesnek tűnő gondolkodás nem feltétlenül vezet helyes válaszokhoz.
Mielőtt elfelejtenénk a kedvességet
Kossuth Kiadó
2025
Kartonált
254
Erdős Veronika
