Marie Aubert könyveit azért szeretem olvasni, mert minden könyvében hús-vér szereplők jelennek meg, akikkel könnyű azonosulni, mert ugyanolyan esendőek, gyarlóak és tele vannak hibákkal és elakadásokkal, akárcsak mi, az olvasók.
Ezúttal is egy rövid, lényegre törő könyvet olvashattam az írónőtől, aminek mélabús és komor hangulata magával ragadott és néhány óráig teljesen bele tudtam feledkezni ebbe a családtörténetbe.
Nagyon szeretem az ilyen fajta realisztikus és helyenként nyers írásmódot, amiben nem a happy end a fontos, hanem az, hogy a könyv szereplői és eseményei valóságosak és élethűek legyenek.
Egy lassú, borús és melankolikus kisregény ez a könyv, amiben egy család hétvégéjét lehet végigkövetni.
Apa, anya, gyerekek, nagynéni és nagypapa, akik pár napra összeülnek, hogy megünnepeljék lányuk konfirmálását. Ez a családi ünnep, minden lesz, csak épp nem egy felhőtlen és vidám ünneplés, sokkal inkább egy szembesítés és elmélkedés. Különböző szempontokat és életsorsokat ismerünk meg ebben a történetben, olyan családtagokat, akik bár évek óta együtt élnek, mégis idegenek egymás számára. Mindannyian csak a felszínt kapargatják, ugyanis a boldog, békés és nyugodt életmód csak egy máz ebben a családban.
Mindannyian elakadásokkal, traumákkal és megbánásokkal küzdenek, de erről nyíltan senkivel nem beszélnek. Magányosan és szomorúan élnek egymás mellett, mit sem sejtve arról, hogy a másik épp milyen terheket cipel magával.
Van egy hűtlen apa, egy frusztrált kamasz lány, egy önbecsülési gondokkal küzdő nagynéni és egy megbánásokkal teli nagyapa.
Mindannyian élik az életüket, maszkokat hordanak, hazudnak másoknak és önmaguknak, mindaddig míg már ők sem tudják, hogy kik is ők valójában.
Hétköznapi eseményeken keresztül egy család dinamikájába látunk bele, azokba az elakadásokba és örökölt családi mintákba, amelyek meggátolják őket abban, hogy önfeledten és önazonosan tudjanak élni.
Rutinszerűen végzik nap mint nap feladataikat, de közben sosem beszélnek érzelmeikről. Érzelemmentesen élik életüket, jó mélyre elássák gondolataikat és tapasztalataikat. Különböző generációk találkoznak ebben a történetben és bár mindenkinek megvan az egyéni sorsa, mégis összeköti őket egy szál, ami mindannyiukban közös. És ez nem csak a családi kötelék, hanem egy örökölt transzgenerációs minta, amit úgy tűnik, hogy lehetetlen levetkőzniük.
A könyv szereplői sok mindent megélnek és átélnek, de erről nyíltan sosem beszélnek. A könyv szereplői nem jutnak el a szembenézés és az önreflexió állomásáig, a kényelmesebb utat választják, és inkább hárítananak.
Az ő történetük mélyen elgondolkodtatja az olvasót, megkérdőjelezve azt, hogy milyenek is vagyunk igazából, ha nem hordunk maszkot, ha nem játsszuk meg magunkat, ha nem próbálunk másoknak megfelelni.
Amennyire rövid terjedelmű ez a könyv, pont annyira ütős és mély értelmű. Egy család magánya mutatkozik meg ebben a szépirodalmi műben, amiben a könyv nyomasztó és szomorú hangulata ellenére, jó érzés elmerülni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Túlságosan magányosak vagyunk, ezt szoktam mondani, és elfelejtettük mindazt, ami összekötött minket.
Igazából nem ilyen vagyok
Scolar Kiadó Kft.
2023
Keménytábla, Védőborító
208
Pap Vera-Ágnes
