Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Varjú: félig gyógyító, félig szemfényvesztő csaló, aki nem akart mást, csak segíteni két kisfiúnak, akik elveszítették az édesanyjukat. Max Porter három szólamban – az apa, a fiúk és a Varjú hangján – mesél a gyászról, a fájdalomról, az elfogadásról és a továbblépésről. Hatalmas kritikai visszhangot kiváltó első kötete bravúros és megrázó kisregény.
Szerintem eddigi olvasmányaim közül ez volt a legszokatlanabb és egyben a legkülönlegesebb amit eddig olvastam. Most nem azt fogom mondani, hogy érdemes elolvasni ezt a könyvet vagy, hogy miért is ajánlom elolvasásra, mivel szerkezetében, stílusában és témájában tényleg nagyon egyedi, és nem hinném, hogy ez mindenki tetszését elnyerné. Viszont arról tudok és fogok írni, hogy rám milyen hatással volt és miért lepett meg engem ez a néhány oldalas kis könyvecske.
Azt hiszem ez a legrövidebb könyv, amit eddig olvastam és egyben a legnehezebb is. Nagyon komoly, súlyos és fájdalmas a témája. Azt már előre tudtam, hogy a gyászról fog szólni, de arra nem számítottam, hogy egyfelől csak forgatom a szemeimet, hogy miről is szól valójában a könyv, másfelől pedig azt érzem, hogy elszorul a szívem és könnyezni kezdek.
Az már biztos, hogy nem egy átlagos, hétköznapi vagy megszokott könyvről van itt szó, ugyanis szerkezete, szövege, formája és hangulatvilága teljesen eltér mindattól, amit én eddig olvastam.
Számomra ez a könyv valahogy olyan volt, mint egy kijózanító pofon, ami őszinte nyitottsággal és fájdalmas szavakkal beszélt egy család gyászáról, egy apáról és két fiáról, akik próbálnak megküzdeni a mindennapokkal, miután elveszítik azt a nőt, aki számukra a mindent jelentette.
És az, hogy a könyv szerzője ezt a gyászfolyamatot egy roppant egyedi módon oldja meg, szerintem csak még különlegesebbé teszi a történetet. Az apa, a fiúk és egy különleges varjú szemszögén keresztül vezet minket végig a könyv szerzője, akik hol humoros, hol könnyed, hol zavaros szójátékokkal és szószerkezetekkel mesélnek arról a fájdalomról, ürességről és sötétségről, ami marad az édesanya és feleség elvesztése után.
Azt nem igazán lehet mondani, hogy a szó igazi értelmében cselekménye van a könyvnek, sokkal inkább csak érzések, hangulatok, szavak összessége találkozik ebben a könyvben. Emiatt is úgy gondolom, hogy ez sokak számára egy akadályt jelenthet, de ha valaki nyitottan áll hozzá, akkor szerintem egyből bele fog szeretni a könyv líraiságába és egyediségébe.
Ha pedig valaki épp egy gyászfolyamat kellős közepén van, annak kimondottan ajánlott elolvasni ezt a könyvet, mert szerintem tömörsége és rövidsége pont elegendő ahhoz, hogy ne egyértelmű válaszokat és megoldásokat adjon az olvasó szájába, hanem ezekkel a szófordulatokkal és a rövid tőmondatokkal valójában segítséget nyújtson egy olyan terepen, ami sokunk számára érthetetlen.
Engem beszippantott, felkavart és felrázott az a düh, harag, kétségbeesés, tiltakozás és elfogadás, ami ezen a néhány rövid oldalon olvasható.
Én személy szerint nagyon szeretem az ilyen arcátlanul és kendőzetlenül őszinte, direkt és valamilyen szinten provokatív könyveket, mert hatást tudnak rám gyakorolni és erős érzelmeket váltanak ki belőlem. És ha egy könyv erre képes, akkor az számomra egy jó könyv.
A könyv 3 fontosabb része olyan mintha a gyász fontosabb szakaszait követnénk végig, megkezdve az érthetetlenségtől el egészen az elfogadásig. Amennyire kaotikusnak és összevisszának tűnik ez a könyv, pont annyira hasonlít magára a gyászra is. Az hogy a hátramaradt család hogyan küzd meg a feleség/anya elvesztésével egy szívszorító történetet foglal magába. Mindenkinek megvannak a saját túlélési módszerei, viselkedésmintái vagy praktikái, ami által napról napra kissé elfogadhatóbbá válik a halál és a gyász gondolata.
És miközben az ember hamar a könyv végére ér, mégis folyamatosan ott lebeg a feje felett az a kérdés, hogy kicsoda is valójában ez a titokzatos varjú, aki tollát egy párnán hagyja?!
Ez a hol idegesítő, hol vigasztaló varjú valójában maga a bánat, a düh és a fájdalom, amitől minden gyászoló ember csak szabadulni akar, de aki azért van ott, hogy valamilyen szinten elviselhetőbbé tegye mindazt, ami a halál után marad.
Az tény és való, hogy ez egy nagyon különleges és megosztó könyv, aminek hatása teljesen kiszámíthatatlan, ugyanis az, hogy ez a könyv kinek mennyire fog tetszeni, csupán a befogadójától függ. Mégis úgy gondolom, hogy egyszer talán mindenkinek eljön az életében az a pont, mikor pont erre a könyvre lesz szüksége.
Kedvenc idézetem a könyvből:
„Mese nincs: A gyerek a legnagyobb kincs!”
A könyv itt rendelhető meg: http://bit.ly/abanategy
A bánat egy tollas állat
Jelenkor Kiadó Kft.
2020
Keménytábla, Védőborító
136
