Egy izgalmas utazásra hív ez a könyv, ami messzi tájakra repít el, egy olyan világba, ahol emberi sorsok fonódnak egymásba, életek változnak meg és közben az élet megtanít néhány fontos dologra.
Párhuzamosan két történetet is végig lehet kísérni ebben a könyvben. Az egyik történetben ott van Flo, a Japánban élő amerikai fordító, aki a metrón rátalál egy könyvre, ami megváltoztatja addigi életét. Elkezdi lefordítani ezt a könyvet, ami egy pár kapcsolatát négy évszakon keresztül mutatja be.
Ez a titokzatos könyv Ajakóról, egy kitartó és mindenre elszánt nagymamáról szól, aki magához fogadja tehetséges művész unókákát, Kjót.
A két történet egyre közelebb kerül egymáshoz, miközben kulturális és nyelvi érdekességeket fedezünk fel a könyvben, valamint azt, hogy mennyire fontos reziliensen és nyitottan állni hozzá az élet különböző változásaihoz.
Flo, Ajakó és Kjó története nem a nagy izgalmakról vagy kalandokról szól, hanem a gyászról, a veszteségről, a kiégésről, a kitartásról és az újrakezdésről.
Amolyan könyv a könyvben ez a regény, ahol a fordító hirtelen úgy érzi, mintha ő maga is részese lenne annak a történetnek, amin épp dolgozik. Valóság és képzelet összemosódik, megmutatva azt, hogy mennyi életet élhetünk meg azáltal, ha olvasunk.
Mindhárom szereplő élete érdekes a maga módján, ugyanis mindannyian küzdenek az élet kihívásaival és nehézségeivel. Feladatuk az, hogy megtalálják a nekik szánt utat és legyen elég bátorságuk ahhoz, hogy rá is lépjenek erre az útra.
A szereplők útkeresése nem a nagy hangos tettekről vagy megvalósított álmokról szól, hanem arról, hogy hogyan formálnak minket a tapasztalatok és élmények, valamint mennyire meg tud változtatni egy-egy könyv elolvasása. Egy híd keletkezik a realitás és a fikció között, ahol az olvasó hirtelen szereplővé válik.
Négy évszak, négy természeti változás, mindegyikben benne van a szépség és az egyediség.
Ahogyan az évszakok váltakoznak, úgy tárulnak fel fokozatosan a szereplők belső világának sötétebb rétegei is – a könyvben ugyanis nehezebb témák is helyet kapnak, mint a depresszió, az öngyilkosság és a halál, amelyekkel a szereplők is küzdenek.
A szerző érzékenyen és őszintén nyul ezekhez a súlyos témákhoz, miközben finoman, szinte észrevétlenül vezeti végig az olvasót a fájdalmon, a veszteségen és az újrakezdés lehetőségén. Nem kínál könnyű megoldásokat, de megmutatja, hogy az élet legnehezebb pillanataiban is ott lehet a remény halvány fénye – egy gesztusban, egy sorban, egy találkozásban.
A történet lírai, mégis hétköznapi; mintha egy barát mesélné el a saját életét, apró részletekkel, elhallgatásokkal és váratlan kitárulkozásokkal. A karakterek fejlődése lassú és természetes, nem hősi ív szerint alakul, hanem épp olyan esetlenül és szépséggel telve, mint az igazi életben.
A könyv egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy nem csak a szereplők, de maga az olvasó is változik az olvasás során.
Ez a könyv elgondolkodtat, megérint, és ott marad bennünk – mint egy jól ismert illat vagy egy régi mondat, amit nem tudunk elfelejteni.
Összességében ez a regény egy érzékeny, emberi történet az újrakezdésről, a gyász feldolgozásáról és az önmagunkhoz vezető útról – egy könyv, amit nem lehet csak úgy letenni, mert közben talán épp magunkat találjuk meg benne.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Az emberek nap mint nap felkapaszkodnak egy hegyre.
Vannak, akik kicsire, vannak, akik nagyra.
Mindenki nekiindul, s vannak azok, akik soha nem adják fel.
És persze vannak olyanok, akik elbuknak…
Négy évszak Japánban
Kossuth Kiadó
2025
Kartonált
413
Antóni Csaba
