A könyv első oldalainak elolvasása után, még nem igazán tudtam hova tenni ezt a könyvet. De ahogyan haladtam olvasásával, úgy merültem el egyre inkább abban a melankolikus és fájdalmas történetben, ami a gyászról és a veszteségről szól.
Két fontos cselekményszálat véltem felfedezni ebben a könyvben. Az egyik a barátság fontossága, egy olyan lelki kötelék, aminek hiánya vagy elvesztése, nagyon megviseli ez embert.
Ebben a könyvben nem csak két ember közötti barátságról van szó, hanem ember és állat, jelen esetben ember és kutya között is.
A könyv másik fontos motívuma a gyász, aminek folymata hol megterhelő, hol megsemmisítő, hol pedig egyszerűen kibírhatatlan.
Nagyon egyszerű és letisztult a könyv felépítése, ugyanis egy nő elbeszélésén keresztül végigkísérünk egy gyászfolyamatot. A könyv női főszereplője, legjobb barátja elvesztése után, nem csak saját gyötrelmeivel és fájdalmaival küzd meg, hanem férfi barátjától rámaradt kutya szenvedésével is.
Az írással foglalkozó nő egyes szám első személyben mesél meghalt barátja életéről, valamint arról a különleges kapcsolatról, ami ember és állat között kialakulhat.
Ebben az elbeszélésben saját gondolatok, életbölcsességek és olyan filozofikus gondolatok kapnak helyet, amelyek nem csak a gyász és a veszteség mélyére ásnak, hanem egy egészen egyedi és semmihez sem hasonlítható életérzést is átadnak.
A veszteség, a szeretet, a barátság, a gyász és a halál kérdése hol mély lélektani, hol vicces és humoros, hol pedig komoly filozofikus gondolatokon keresztül jön át.
Ez a nagyon személyes és intim vallomás egy igazi óda a barátságról, ami nem csak ember és ember között alakulhat ki, hanem ember és állat között is.
Mivel az egész könyv szinte egy egész vallomás, egyfajta monológ, ezért alig van cselekménye a könyvnek. Minden érzés, hangulat és gondolat a könyv három szereplője köré összpontosul: az írónő, az öngyilkosságot elkövetett férfi barát és a koros dán dog köré.
Hármójuk kapcsolata és szimbiózisa kerül elmesélésre ebben a könyvben, egy hol csapongó, hol komoly, hol pedig szókimondóan őszinte és nyitott hangnemben.
Számomra nem annyira volt érdekes az elvesztett férfi életének megelevenítése, mint maga az írónő érzelmi- és gondolatvilága, aki visszaemlékezései során gyakran egészen éles és provokatív megfogalmazásokat hint el a könyvben.
Ezek a visszaemlékezések, a kimondott szavak, a megélt érzések mind azt a célt szolgálják, hogy a gyász elviselhetőbb legyen és ennek a fájdalmas folyamatnak legyen valami célja.
A könyv főszereplője érdekes és izgalmas módon a vigaszt nem egy emberben találja meg, hanem egy állatban, aki elsősorban nagyon jó hallgató, ugyanakkor hűséges és szerető társ is.
A sok kényes és nehéz témát könyves idézetek, filmutalások, zenei alkotások és irodalmi szövegek enyhítik.
Ez nem egy tipikus gyászkönyv, ugyanis semmi konkrét tanács nincs benne arra nézve, hogy hogyan lehet megküzdeni a gyásszal, de szerintem pont ezért autentikus is témájában, mert a gyászra sosincs egyértelmű válasz. Ilyenkor csak emlékek, beszélgetések, érzések, megbánások és üresség van.
És pont erről szól ez a könyv, arról a csendről és zavarról, ami körülveszi a gyászoló embert.
A könyv szerkezetileg és formailag szabad, nyílt és őszinte, nem akar senkinek és semminek megfelelni. Egy gyászoló nő meséli el gyászát és veszteségét az olvasónak, aki ebben az esetben a hallgatóság. Ezért folyamatosan váltakozik benne a düh, a vád, az értetlenség, a fájdalom és az emlékszépítés.
Ezek a gondolatmorzsák, amiket a könyv szerzője elénk szór, nem is biztos, hogy mindenki számára elegendőek, ha épp gyásszal küzd meg az illető. Olvasóként lehet az ember csak külső szemlélője ennek az egész gyászfolyamatnak, vagy érintett részese, aki magával viszi azokat a gondolatokat és megfogalmazásokat, amelyek segítenek megküzdeni a mulandóság és a halál témájával.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Minden, ami szörnyű, a szeretetünkre éhes.
A barát
Libri Könykiadó Kft.
2019
Füles, Kartonált
212
