Nagyon örülök annak, hogy a Koppenhága-trilógiát egy huzamban olvastam el, mert a három kötet együttesen alkot egy kerek egész történetet.
A három kötet külön-külön is megállja a helyét, ezért az sem okoz gondot, ha valaki csak az egyik részét olvassa el, de mivel ez egy memoár és a cselekmény kronologikus sorrendben történik, ezért ajánlott egyik kötetet a másik után elolvasni.
Az írónő saját életét meséli el ebben a könyvsorozatban több-kevesebb fiktív elemmel tarkítva.
Az első kötet egy magányos, szegény sorsú és érzelmileg elhanyagolt gyerekkorról számol be, amiben megismerjük az írónő családját, valamint gyerekkori otthonát és annak körülményeit.
Alig van néhány párbeszéd ebben a részben, amúgy a sorozat összes kötetére inkább a kevés párbeszéd és a sok személyes vallomás jellemző.
A sorozat első kötete intim, meghitt, őszinte és mélyen fájdalmas vallomás egy olyan gyerekkorról, amiben egy lánygyermek elveszettnek és idegennek érzi magát a saját családjában. Szeretetéhesen és érzelmileg elhanyagolva nő fel, senki nem érti költői ambícióit, valamint azt, hogy mennyire érzékeny és könnyen sebezhető egy gyerek élete korai szakaszában.
Ezt a kislányt konfirmálásáig követjük végig az első kötetben (Gyerekkor), amiben megismerünk egy labilis anya-lánya kapcsolatot, egy rideg apát, egy toxikus környezetet és egy diszfunkcionális családot. Egy sebezhető kislányt ismerünk meg, aki folyamatosan álarcot visel, csak azért, hogy családja befogadja és ne tűnjön annyira ki kortársai között.
Költői és írói tehetsége azonban hamar megmutatkozik, de ebben senki nem támogatja őt, ezért verseit és írásait rejtegetni kényszerül.
A második kötet (Ifjúkor) az írónő első munkahelyi nehézségeit és kihívásait taglalja, el egészen a második világháborúig. A munkába és társadalomba való beilleszkedés során egy olyan fiatal nőt ismerünk meg, aki a sanyargató gyerekkor után már alig várja, hogy kirepüljön a családi fészekből. Ezeket a kamaszkori éveket, főleg irodai munkák és párkapcsolati próbálkozások jellemzik, de mindegyik próbálkozás valahogy kudarcba fullad, ugyanis egy folyamatos magány, üresség és sivárság jellemzi a fiatal lány életét.
Bár ez a második kötet már nem annyira nyomasztó és komor mint az első, azért ugyanolyan melankolikus, már-már depresszív hangulatú.
A harmadik kötet Tove felnőtt éveit mutatja be, ahol a fiatal nő kudarcba fulladt házasságain keresztül függőségről, hűségről, anyaságról, gyerekvállalásról, abortuszról és egy világháborúról lehet olvasni.
Ez a rész már megint nyers, szókimondó és brutál kemény. Itt már egy révbe ért költőt és írónőt ismerünk meg, de mindhiába a szakmai siker, ha a személyes vonalon egy teljesen kisiklott életről olvasunk.
Elképesztő az az őszinteség és önismeret, ahogyan az írónő felvállalja élete legintimebb pillanatait, megmutatva esendő és gyarló mivoltát. Egyedül az íráson keresztül tud kiteljesedni, élete mégis mindvégig boldogtalan, mert a hőn áhított „normális” család sehogy sem jön össze neki.
Szerfüggőség, párkapcsolati függőség, szeretetfüggőség, menekülés egyik függőségből a másikba.
Egy nem mindennapi memoár és trilógia ez, ami garantáltan mély nyomokat hagy majd az olvasóban, megmutatva egy olyan női sorsot, ami az állandó szeretetéhség miatt sosem tud igazán beteljesedni.
Kedvenc idézetem a könyvből:
(…) lassan megtanultam, hogy elfogadjam az életet olyannak, amilyen.
Koppenhága-trilógia
Park Könyvkiadó
Keménytábla, Védőborító
Kertész Judit
