Caro Claire Burke: Aranykor

Ennek a könyvnek egyik alcíme akár ez is lehetne: Amikor a tökéletes élet mögött egészen más igazság rejtőzik…

Szerintem mindannyiunkkal előfordult már az, hogy a közösségi médiát görgetve akaratlanul is összehasonlítottuk a saját életünket másokéval? Miközben napi szinten nézzük a gyönyörű otthonokat, a mindig mosolygó családokat, a gondosan megkomponált hétköznapokat, görgetés közben talán eszünkbe sem jut, hogy amit látunk, az nem feltétlenül a valóság, hanem annak egy tudatosan felépített, tökéletesre csiszolt változata.

Caro Claire Burke Aranykor című regénye pontosan ezt a világot állítja a középpontba, méghozzá egészen szokatlan, olykor hátborzongató módon.

Natalie nyolcmillió követő számára testesíti meg az ideális feleséget és édesanyát. Hat gyermeket nevel, csodálatos vidéki otthonban él, házi lekvárt főz, kenyeret süt, és látszólag boldogan tölti mindennapjait a családja szolgálatában. Csakhogy a tökéletes képek mögött alkalmazottak, gondosan megtervezett jelenetek és rengeteg pénz rejtőzik.

Aztán egy reggel Natalie arra ébred, hogy mindaz, amit eddig csak eljátszott, hirtelen valósággá vált. Nincsenek modern kényelmi eszközök, nincs segítség, nincs közönség, amely előtt tökéletesnek kellene mutatkoznia. Csak a kemény fizikai munka, a kiszolgáltatottság és egy olyan élet, amelyből mindenáron szabadulni szeretne.

Számomra a történet egyik legérdekesebb kérdése az, hogy vajon mennyit ér az az élet, amelyet mások szemében tökéletesnek akarunk láttatni, ha közben mi magunk sem lennénk képesek valóban élni benne.

Szeretem azokat a regényeket, amelyek a történetükön túl valami kellemetlenül ismerős igazságra is rávilágítanak. Az Aranykor alaphelyzete különösen elgondolkodtató, mert nemcsak a közösségi média hamis tökéletességét kérdőjelezi meg, hanem a nőkkel szemben támasztott elvárásokat, az anyaság idealizálását és azt is, milyen könnyen összetéveszthetjük a saját döntéseinket a társadalom által ránk osztott szerepekkel.

Hiszen hol húzódik a határ a szabadon választott élet és aközött, amelyet azért élünk, mert elhitették velünk, hogy ettől leszünk igazán értékesek?

Azt gondolom, sokszor észre sem vesszük, mennyire meghatározza a döntéseinket mások véleménye. Miközben igyekszünk minden szerepünkben megfelelni, talán éppen azt felejtjük el megkérdezni önmagunktól, hogy valóban boldogok vagyunk-e abban az életben, amelyet felépítettünk.

Különösen érdekes, hogy a közösségi média hatására sokszor már nem is az számít, hogyan éljük meg a pillanatainkat, hanem az, hogyan mutatkozunk mások szemében. Mintha a boldogságunk értékét az határozná meg, hányan hiszik el rólunk, hogy boldogok vagyunk.

Pedig nincs egyetlen helyes módja annak, hogyan kell nőként, anyaként vagy feleségként élni. A valódi szabadság éppen abban rejlik, hogy merünk olyan életet választani, amely nem feltétlenül felel meg mások elvárásainak, de amelyben önmagunk lehetünk.

Mert végső soron nem az a fontos, hogy hányan irigylik az életünket, hanem az, hogy mi magunk szívesen élnénk-e benne akkor is, ha senki sem látná.

Különösen érdekesnek találom a történetben azt az ellentmondást, hogy Natalie éppen abból épített sikeres birodalmat, amiből a valóságban minden erejével menekülni próbál. És talán ebben rejlik a regény egyik legerősebb gondolata is: könnyű romantikusnak látni egy életformát, amíg nem nekünk kell viselnünk annak minden terhét.

Az Aranykort azoknak ajánlom, akik szeretik a pszichológiai feszültséggel, társadalomkritikával és sötét szatírával átszőtt történeteket. Akiket érdekel, hogyan alakítja át a közösségi média az önmagunkról alkotott képünket, és akik szívesen olvasnak olyan könyveket, amelyek kényelmetlen kérdéseket tesznek fel a női szerepekről, a szabadságról és a tökéletesség hajszolásáról.

Kedvenc idézetem a könyvből:

Minden nő hazudott nekem arról, mit jelent anyának lenni, mielőtt magam is azzá váltam.