Bizonyos könyvek úgy gyakorolnak hatást az emberre, hogy egy olyan hangulatot teremtenek, amit nehéz szavakba önteni, de mint olvasó, érzi az ember, hogy valami megmozdul benne, mintha valamilyen régről ismert emléket idézne fel a könyv.
Én ennél a könyvnél éreztem azt, hogy nem is igazán a cselekménye volt az, ami akkora hatást gyakorolt volna rám, hanem a hangulata, a líraisága és azok az érzelmek, amiket ki tudott belőlem váltani.
Ez a lassan folydogáló, búskomor és fájdalmas történet úgy mesél a 2.világháború borzalmairól, hogy nem magán a háborún van a hangsúly, hanem azokon a hétköznapi embereken, akik ezt átélték és ezt a szörnyű időszakot saját gondolataikkal és érzelmeikkel adják tovább a következő generációnak.
Tényleg lehetetlennek tartom azt a feladatot, hogy szavakba öntsem miről is szól ez a regény. Talán a legjobb az, ha azt írom le, hogy szerintem az a legértékesebb ebben a könyvben, hogy a csúnyát szépen meséli el. Persze ez így leegyszerűsítve túl hétköznapinak tűnik, de valójában kicsit sem az.
Nagyon sokan írtak és írnak a háborús időszakról, és minden ilyen könyv csak szívszaggató történeteket tartalmaz. De Várkonyi Zsuzsa története egyszerre tár fel tényeket, érzelmeket és gondolatokat, és közben szavaival és könyve hangulatvilágával gyógyít is.
Nem mindig kellenek a nagy szavak, a borzalmas tettek leírása, ahhoz hogy az ember meghallja az üzenetet. Néha elég csendben, suttogva és finoman elmondani azt, amire szavak nincsenek, azt amit csak ez emberi szív érezhet.
Ez a történet egy középkorú férfi és egy fiatal kamasz lány története, akik a holokauszt túlélői. Ők ketten küzdenek az élettel és az élet ellen, miközben egymásba kapaszkodva egy olyan szövetség alakul ki köztük, aminek nincs megfelelő megnevezése. Barátság, szerelem, szülői szerep, férfiasság, nőiesség, szexualitás csak néhány olyan dolog, ami meghatározza az ő életüket miközben minden napjuk egy harc és túlélés.
Hogyan lehet elmondani és elmesélni másoknak azt, amit még csak elképzelni sem lehet? Hogyan lehet túlélni azt, ami maga a pokol? Hogyan lehet olyan sebeket begyógyítani, amelyek egy örök életre szólnak?
Ezekre a kérdésekre én sem tudom a választ, de ezt a könyvet végigolvasva úgy éreztem, mintha szereplői által, ha nem is kaptam meg a kérdéseimre a válaszokat, legalább megértettem, átéltem és elmerengtem azon, ami a mai ember számára már elképzelhetetlen, de ez mégsem fikció, hanem maga a valóság.
Elcsépelhetnek tűnhet azt írni, hogy ez a könyv a nagybetűs életről szól, de mégis így van ez, mert ezt a könyvet csak az fogja megérteni, aki a sorok között is képes olvasni és aki érzi ezt a regényt.
A veszteség, a gyász, a bűntudat, a tehetetlenség, a fájdalom amiről ez a könyv szól valójában akkor ér igazán célba miután elolvasta az ember a regényt. Miután leülepedett minden, utána ébred rá az ember, hogy a könyv hatása valójában a befejezés után jön meg.
Nekem tetszett ez a kicsit sem hétköznapi vagy megszokott megközelítése mindannak, amiről oly nehéz beszélni. Tetszett az hogy semmi sem egyértelmű, semmi sem csak fehér vagy fekete ebben a regényben, hanem olyan összekuszált és gyakran érthetetlen, mint maga az élet.
Még sosem olvastam könyvet a magyar holokausztról, és főleg nem egy ilyen könyvet, ahol egyszerre találkozik a történelem, a politika és az emberi oldal.
Igényesen megírt és kivitelezett magyar szépirodalom ez a könyv, ami egyszerre dönget a földbe és emel ki onnan. Mivel ebben a könyvben nem a borzalmakon van a hangsúly, ezért volt olyan jó érzés belekapaszkodni a könyv életigenlő hangulatába. Minden helyzetből van kiút, a szeretet és az emberi jóság felül tudnak írni bármilyen szörnyűséget, ez az igazán fontos üzenete ennek a regénynek.
Érdemes elolvasni és ezáltal belemerülni egy olyan világba, ahol az emberbe vetett hit és a szeretet csodákra képes.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Az élet is korai, mégsem cenzúrázza senki.
Férfiidők lányregénye
Libri Könyvkiadó Kft.
2020
Keménytábla, Védőborító
328
