Számomra nagy falatnak bizonyult Lauer Gábor második könyve, főleg úgy, hogy első könyvét még nem olvastam, ezért nem is igazán tudtam mire számíthatok. A könyv borítója és fülszövege alapján semmiképp nem egy tündérmesére számít az ember, jóval inkább egy kriminek gondoltam én is.
A könyv elolvasása után, valahogy még mindig a hatása alatt vagyok, és nehezen tudok kiigazodni az érzelmek és gondolatok között, amelyeket ez a könyv váltott ki belőlem. Ambivalens érzéseim nagyon is jól visszatükrözik azt a történetet, amit Abel Ector atya, a könyv főszereplője, az olvasó elé tár.
A történet kezdete felkeltette a figyelmemet, főleg az a misztikum és titokzatosság, ami a könyv főszereplőjét, egy álszent papot, ölel körül. Kicsit borzongósan és rejtélyesen indul be a történet, egy átlagosnak és unalmasnak tűnő szombat estén. De ez a hatás csak néhány pillanatig tart, hiszen néhány oldal olvasása után minden szál összekuszálódik, a jelen váltakozik a múlttal, a fantázia és a valóság közötti határ pedig szinte már el is mosódik. A szombat esti történet csúcspontja egy rejtélyes találkozás, Abel atya és egy misztikus fenevad között. Ez a találkozás egy olyan sorozatláncot indít be, ami sokszor logikus ésszel nehezen érthető vagy követhető.
Innentől kezdve egy olyan történet veszi kezdettét, ami egyfajta verseny az idővel, a fenevaddal és az atya lelkiismeretével. A jelenbeli történésekre fény derül, miközben a cselekmény ugrál a jelen és a múlt között, magyarázatot adva ezáltal Abel atya cselekedeteire. Egy egészen negatív kép kezd kialakulni erről az álszent és vallásosnak nevezett emberről, miközben a visszaemlékezések által furcsa hangok, ismeretlen szereplők és múltbéli események kerülnek napvilágra. Ezáltal az olvasó egy olyan környezetbe kerül, ahol nehéz a valóságot az illúziótól elválasztani. Abel atya fizikai és mentális megpróbáltatásai, lelkiismeretének komoly harcát adják vissza, egyfajta elszámolás ez a múlt cselekedeteivel.
Én személy szerint könnyen haladtam a könyv olvasásával, de ennek ellenére sokszor kerültem olvasási válságba vele, mert sokat dacoltam és küzdöttem vele. Különösnek tartottam azt a fajta misztériumot és rejtélyt, ami végig jelen volt a cselekmény felépítésénél, de helyenként túl bonyolítottnak tartottam a történetet. Abel atya karaktere nagyon visszataszító, modora és megjelenése nagyon antipatikus. Ehhez társul a könyv enyhén szólva vulgáris nyelvezete, ami nagyon messze áll tőlem, de ebben az esetben nagyon jól párosult a főszereplő karakteréhez. Sok olyan dolog volt benne, amit nem értettem és talán értelmetlennek is tartottam.
A könyv elején felvázolt Lacorta térkép számomra nem sokat adott hozzá a könyvhöz, nem igazán találtam fontosnak, mivel az egész könyv valójában csak egy személy körül forog. Nekem az egész könyv egy monológnak tűnt, egy belső viaskodásnak, egy megtébolyult ember harca a lelkiismeretével.
A visszatérő motívumok, mint a fenevad és a vörös szín, tetszettek, mert ezek által jobban meg lehetett érteni a történetet. Amúgy is, ennél a könyvnél csak úgy működik az összkép, ha az ember minden egyes részletre odafigyel, mert ezek szorosan összefüggnek egymással.
A könyv befejezésével még mindig úgy érzem, hogy maradtak olyan részek, amelyek homályosak és érthetetlenek számomra. Kevés benne a szereplő, és az a néhány is csupán mellékszálként tűnik fel.
Én egy hátborzongató és feszültséggel teli krimire számítottam, de nem ezt kaptam. Ez egy misztikus, fantáziadús és összekuszált történet, ami egyáltalán nem hibátlan, de van benne bőven titokzatosság, rejtélyesség és misztérium.
Ha valaki szereti a fantasztikus és misztikus könyveket, akkor ezzel a könyvvel jól jár, mert ebben aztán a fantázia és a fikció határtalan.
Kedvenc idézetem a könyvből:
Csakhogy a könyveket írók követik el. És az írók… Az írók honnan tudnák, miképp működnek ezek a dolgok a valóságban?
Mindenvörös
Underground Kiadó Kft.
2018
Puhatáblás
305
